Tavasz-Nyár-Ősz-Tél
TORNAY MARI VERSEI
pünkösd
e magára kulcsolt tájon
egy idő előtti ember
egy aki megmaradt kívülrekedt
pedig csak a számozott betonbunkerek zárultak le
PÜNKÖSD VAN PIROSLÓ ÖRÖMÜNNEP
várj
míg futkosni kezdenek a hangyák
míg egy gally harmadikat reccsen
míg egy kakukk nevedet elkiáltja
míg elhal a borzongás
a fákba beleszövődik
hová?
hideg iszamlós a fű
fojtsd vissza a lélegzeted vagy ordíts
az első siklórepülésű madár
most csapódik a csalán közé
sünhant
sünmorfondír
sünjelen sünmájus sünhold
süncsapás sünellen sünholt
sünárok sünnincs sünvolt
májusi parafrázis
fejed fölött fedél
nem kánya
borzong a tükör
hasadozik a pocsolya
arcodtól
szádon rozsdás szög bukna ki
ha szólnál
ha néznél
szemeden üveggyapot-köd homálylana
mázas ingként íme rádtapadnak
a melléd lökött körülmények
mi körbefog körültocsog
bőrödön álca-vegetációk
mágnes
a júniusi Szentendre
Vas Istvánnak tisztelettel
üreges hallgatású bodzák
sztaniol iramlású bogarak
és hársvirág izzik az esőcsatornákban
jónapot köszöngetek a futórózsáknak
de elnéz mellettem fütyörész
kerítést fon a reggelre
kupacokban a nyárelő magabiztos kellékei
míg én fázom
s mágneses-szívű köveidre se léphetek
a jázminon
elsőfű-borzas madarak
pásztáznak fókusz szemekkel
csőrükben zöld gyöngy a június
permete átpereg a téren
félek láztatja a díszleteket
érvénytelen
a barna vizen barna vadkacsák
érdes barna rikoltozásuk
barnára gyűri a tavat
drótoznak barna széllökések
rettent a hegyek barna árnya
milyen lélektelen hiányod
elnézem barna bőröm
érvénytelenné meszelt ez a nyár
hová lett a vers
hová?
e pogány július
szemembe csak pernyéjét hordja
burjánzó szederindái gúzsba kötöztek
bőrömbe szakadtak fémes karmai
hűs ing helyett rám csalán-csuhát dobott
fortyogó esőcsepekkel megjelölt
láttam lelkem a forró porban sisteregni
zsarátnok lábam alatt
körülöttem dermedt fűfoszlányok
s a fuldokló mederben szurokfényű folyó
utamat állja
egyszerre ül fenn a nap a hold vakít
már feladtam állásaim lézengek fél-hitekkel
tenyeremben ezüstpénzeim
homályló halpikkelyek
időtlenül
Medveczky Iminek
ne fordulj meg
mert elfordulnak a hegyek
megvakít a héttornyú város
réztükör-villogása
ha veszteg maradsz
minden történik tovább
harangkongással válladon
nézelődj
ez itt egy augusztusi vasárnap
ez itt egy halálraítélt nyárfalevél
tapintatos vergődése
bolondokháza őszidőben
kötöznek fényporos pókhálók
reves rongyok a pusztulás pókhálóin
rettent a kerti szék pléhes koccanása
a falakra kiül salétrom-arcom
markomban hűlt folyók széteső csöndje
a nefelejcs-szeptember madárraja
október Dömörkapun
Kálnoky László emlékének
láttam az őszt fent a Kőhegy oldalában
mélykék garád mentén kökénybokor megett
konok vénembert ki rozsdás ragyogásban
botjával csapkodott rőtt avart égetett
tünő füstje rádcsap érzed-e szíveden
a tűzben elcikkanó kakukkfüve
t verdes pilénkézik vessző pille rebben
kormos selyemszál hímezi az eget
láttam az őszt lent ült barna patak kövén
hol pisla szemétől örvény borzong inal
félszében egyenes utat csápol a rák
gúzsban állong a csend ott a túlpart mélyén
s ahogy halkul végső vércsejaj elhal
megdermednek iszapkötényes égerfák
Lajosforrás
a november esti busszal
elutazott
az utolsó pannongyík.
az aprópénzt zsebre rakta.
nem nézett ki az ablakon.
január egy szentendrei temetőben
harangvirágok járhattak erre
havasesőben harangvirágok
halottaimon viaszrózsák hóárnyék
izzadó konzervdobozok szanaszét
széttárt karú jégmohás kőkeresztek
talán
fehér tiszta tiszta fehér
a föld az út a fák
a fölénk magasodó hegyek
álljatok meg
talán mi is tisztábbak lettünk
talán elkezdődhet valami
most mikor
fehér tiszta tiszta fehér
minden
az út a föld a fák
a fölénk magasodó hegyek
talán
fáztam
délutáni havaseső
piros-sárga-piros neon
ostora csapkodott
de lépegettem kómotosan kimértem
akit valahol várnak
talán a hófüggöny miatt nem láttatok
hogy gyalogoltam át a Lánchídon
lebegtem lebegtek
kéken sziporkázó zúzmarás budai fények
suta szárnyú glóriás pillék hajamon
fejem körül jégcsapokat láttak meredezni
kinevettek a prémsapkás németek
tudtam ez az én hazám az én hidam
az én kőkolonc-nyomorúságom
és fizetni se kellett csak úgy szabadon
utolsó kiflim fázó zsebemből
egy jólöltözött eb elé tettem
végigmértek
az én Pollym semmit semmit
idegentől