Szőcs Géza: Mária a szentlélekhez beszél

34 éve várom
hogy eljöjj hozzám
hogy újra eljöjj hozzám
hogy beszéljünk végre arról is
hogy megbeszéljük végre
hogy a gyerek
hogy ez a fiú
HOGY MI LEGYEN A GYEREKKEL
hogyha eljönnél újra
hogy a gyermekről
akinek anyjává kellett lennem
hogy a Fiúról
akit világra hoztam
hogy miért
mért is volt erre szükség
és mért volt szükség
pont énrám azért hogy
hogy Isten Egyszülött Fia
ÉNBENNEM FÖLDI TESTET ÖLTSÖN
HOGY MEGHALHASSON
ITT ALANT A FÖLDÖN
két lator között egy véres
és rettentő keresztfán
hogy kínhalált haljon itt Jeruzsálemben
az édenkert mögött
vagy az édenkerttel szemben
szóval: hogy megbeszéljük végre
merthát nekem is tudnom kéne
hogy mit keresett erre ő
mért is sietett ennyire azért
hogy eljusson végre ide ő a Hegyre
hogy eljusson végre föl a Golgotára
és eljutott
és akkor szemét eltakarva
zokogni kezdett, s vágtáját abbahagyta
a mennynek minden őre, gyorsfutára.

Szőcs Géza, Passió, Bp., Magvető,1991, 38.
http://szocsgeza.eu/hu/tolem/kotetek/506-passio-1999

 

Weöres Sándor: A két nem

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kisértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfoghatod;
a férfié: minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék között jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég a semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, eleven,
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedőn fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

Weöres Sándor, 111vers, Bp., Szépirodalmi, 1974, 79.
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/weores/111vers/111vers.mek

 

Weöres Sándor: Psyhe confessioja

Buda, 23. Oct. Anno Domini 1814.

Bolond Atyám hívott Psychének,
Ez harmadik kereszt-nevem.
Mindég Amor karjában égek,
A Lélek és a Szerelem

Külön nem válható sohsem.
Míg másúlásiban reménylek,
Hívságos forgalomban élek,
Tarka s vidám az életem;

S ha majdan eggyszer tsendre térek,
Nem forgok többé: meg-lelem,
Hogy Szerelemre vált a Lélek
S Lélekre vált a Szerelem.

Weöres Sándor, Psyché, Bp., Magvető, 1972, 112.

 

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd 
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
1941. április 20.

Radnóti Miklós, Erőltetett menet – válogatott versek. XX. századi magyar líra, Bp., Interpopulart, 1996, 60.

http://mek.oszk.hu/01000/01018/01018.htm

 

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, 
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem, 
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
1943. május 26.

Radnóti Miklós, Erőltetett menet – válogatott versek. XX. századi magyar líra, Bp., Interpopulart, 1996, 72.

http://mek.oszk.hu/01000/01018/01018.htm

 

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: 
a 2 x 2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember

Radnóti Miklós, Erőltetett menet – válogatott versek. XX. századi magyar líra, Bp., Interpopulart, 1996, 87.

http://mek.oszk.hu/01000/01018/01018.htm#cim66

 

Radnóti Miklós: Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízü vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrüző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,
olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,
és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst -
és néha félek tőled én,
ha villámszínü vagy,
s mint napsütötte égiháború:
sötétarany, -
ha megharagszol, ép
olyan vagy, mint az ú,
mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.
1941 nov. 16

Radnóti Miklós, Tajtékos ég, Bp., Révai, 1946, 53.

http://mek.oszk.hu/13600/13665/13665.htm#32

 

Radnóti Miklós: Együgyű dal a feleségről

Az ajtó kaccan egyet, hogy belép,
topogni kezd a sok virágcserép
s hajában egy kis álmos szőke folt
csipogva szól, mint egy riadt veréb.
A vén villanyzsinór is felrikolt,
sodorja lomha testét már felé
s minden kering, jegyezni sem birom.
Most érkezett, egész nap messze járt,
kezében egy nagy mákvirágszirom
s elűzi azzal tőlem a halált.
1940.jan.5.

Radnóti Miklós, Tajtékos ég, Bp., Révai, 1946, 24.
http://mek.oszk.hu/13600/13665/13665.htm#32

 

Madách Imre: Az ember tragédiája
(Tizenötödik szín)

Karod erős - szived emelkedett: 
Végetlen a tér, mely munkára hív, 
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd 
Szünetlenül, mely visszaint s emel, 
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed 
Zajában elnémúl ez égi szó, 
E gyönge nő tisztább lelkűlete, 
Az érdekek mocskától távolabb, 
Meghallja azt, és szíverén keresztűl 
Költészetté fog és dallá szürődni.

http://mek.oszk.hu/00800/00849/html/01.htm#15

 

Joam Garcia de Guilhade: Ma láttam Tündöklő szépségű nőket

Ma láttam tündöklő szépségű nőket,
finomság, ész és minden más erény
nagy barátnéi voltak ők, de én
csak egy lányról szeretnék szólni néked,
győzött szépségben minden más hölgy felett
egy kisleány, ki csak most érkezett.

Míg álltam én e hölgyeket csodálva,
azt hittem róluk, hogy páratlanok,
olyan csodálatosnak tőntek ott,
de elhódított tőlük egy lányka,
győzött szépségben minden más hölgy felett
egy kisleány, ki csak most érkezett.

Kegyetlen legyőzte őket ám
a kisleány egy pillantás alatt!
Szépek voltak, de mind alul maradt,
egyik se volt oly szép, akár e lány,
győzött szépségben minden más hölgy felett
egy kisleány, ki csak most érkezett.

Varró Dániel fordítása

A tavaszidő édessége. Válogatás a középkor nyugat-európai szerelmi költészetéből, összeállította Bánki Éva, szerk. Ladányi-Turóczy Csilla, Bp., Kairosz, 2004, 333

 

Giovanni Boccaccio: Rime

Fehér gyöngyök, keletiek, újak
a világos és bíbor rubinok alatt,
amelyekről angyali mosoly sugároz,
s a két fekete szemöldök alól gyakran
egyszerre szikrázik Venus és Jupiter;
a fehér liliomok bíbor rózsákkal
vegyítik minduntalan színüket,
minden mesterkéltség nélkül;
göndör arany fürtök fénylenek
derült homlokán, amelyen
Ámor vakítja el a rátekintőt;
és minden más tagja is ezzel
összhangban van, egyenlő arányban
angyalokhoz hasonló formában.


A szépség története, szerk. Umberto Eco, ford. Sajó Szabolcs, Bp., Európa, 2010, 160.

 

Dante Alighieri: Isteni színjáték
(Paradicsom 23,1–34.)

Mint a madár, ha az otthonos ágok
    között ült édes kicsinyjei fészkén
    az éjben, mely elrejti a világot;
s reggel a drága fejecskékre nézvén
    hamar, hogy nékik élelmet találjon,
    nehéz munkáját könnyüvé igézvén
siet, hogy egy kihajló galyra szálljon;
    az égő Napot égve, lesve várja,
    és a Hajnalt születni messze tájon:
úgy nézett Hölgyem egyenessen állva
    s merőn figyelve, amaz égvidékre,
    hol útját a Nap leglassabban járja.
S én látva őt e nagy várásban égve,
    úgy tettem, mint ki folyton másra vágyik
    és a reményben elégül ki végre.
De nem sok perc tellt egyik és a másik,
    várás és látás közt, mert szomjam-oltva
    láttam, hogy az ég lassan fölsugárzik.
S szólt Beatrice: "Im egész csoportja
    Krisztus diadalmenetének! Ime
    ez égforgás termése mind behordva!"
És úgy lángolt előttem arca színe
    s szemei oly gyönyörrel tele voltak,
    hogy nincs a nyelvnek arra szava, ríme!
Mint tiszta éjein a teleholdnak
    örök nimfák közt Triviát nevetni,
    akik színt adnak a nagy égi boltnak:
úgy láttam ezer láng közt fényesedni
    a Napot, melytől valamennyi láng gyúlt,
    mint a mienktől csillag gyúl seregnyi.
És az eleven ragyogáson át húllt
    e lángvalóság, oly vakítva, fénylőn,
    szemembe, hogy csöpp látásom elájúlt.
Óh, Beatrice! drága jó kisérőm!

http://mek.niif.hu/00300/00362/html/isteni3.htm#93

 

Kosztolányi Dezső: Nők

Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nők, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más
s szeretlek is benneteket.
Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekből aranyat mostam,
igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak 
a meddő gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen-cikázó tétovaságommal,
ha nem lennétek ti,
megértők, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság hű sáfárjai.
Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel
s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagott az örömtől, hogy vagytok
s én is vagyok, mellettetek.
Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.
Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00372/11290.htm

Jablonczay Lenke

Mit tudom én, hogy élek-e,
van-e létemnek üteme,
madár vagyok vagy bokor,
játékos, bölcs vagy botor.
Mit tudom én, hogy te ki vagy,
szirt-e vagy nádszál, ingatag,
s kinek sose volt senkije,
leszel-e hát valakije,
valakinek valakije,
kinek sose volt senkije;
Szűzmáriának Józsefe.


Szabó Magda: Régimódi történet
http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=1&docId=3540&secId=478669&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Szab%C3%B3+Magda&limit=1000&pageSet=1

 

Szabó Magda: Fű

Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
nincs senkinek talán.
Beszélek én, de hangom is pici,
hát nem figyelsz reám,
azt sem tudod,
hogy katona vagyok,
mert én nagyon kis katona vagyok,
engem nem is látsz, csak a kardomat;
van ám sok kardom, forgatom,
villogtatom, suhogtatom,
még tisztelgésre is kirántom,
szigorú az én kapitányom,
nem szól, de süvölt cudarul,
fél ám a bokor, lelapul.
S tudod,
én olyan katona vagyok,
hogy nem magam ülöm meg a lovat,
hanem a lovam engem:
csiga meg lepke meg esőcsepp
meg szöcske ül a nyeregben,
de nem haragszom, oly piciny szívem van,
nem fér abba harag,
ha indulok, megyek gyalog,
viszem a lovamat,
s ha fáradok
se búsulok,
inkább dúdolgatok,
este, ha feljön a csillag,
elhallgatok.

Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbáld meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak
a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott,
igazi arcomat.

Szabó Magda, Szüret. Összegyűjtött versek, Bp., Európa, 2005, 200.
http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000814&secId=0000076315&mode=html#Szabo_Magda-Szuret-01350