A Boldog Terézia Katolikus Feminine Studies Szakkollégium hallgatóinak kutatásaiból​

A nők élete a II. világháború előtt és után Törökkanizsán

Varga Anna (2018)

 

 „Az ember a szìve mélyén örökké oda való ahol született.” (Tamási Áron)

Törökkanizsa

A Délvidéki kisváros Törökkanizsa a mai Szerbiában, a kanyargó alföldi folyó mellett, az ország legészakabb csücskében található. Szegedtől délre, Magyarkanizsával átellenben, a Tisza bánáti oldalán fekszik. Észak-Bánáti település, város és község. Törökkanizsán kívül nyolc falu tartozik a községhez: Firigyháza, Gyála, Magyarmajdány, Ókeresztúr, Oroszlámos, Podlokány, Rábé, Sziget. Egy kedves község, ahol mindannyian otthon vagyunk. A szőke Tisza, az illatozó hársfák és a vendégszerető emberek városa ez, Törökkanizsa, amely mindenkit szeretettel vár, s visszavár – bárhol is legyünk e nagyvilágban.

 Törökkanizsa eredete visszanyúlik a honfoglalás előtti szláv korba. A XIII. században Kenesna néven találunk írásos emléket róla. Már Béla király névtelen jegyzője is megemlékezik e helységről. Szent István idejében a Csanádi egyházmegyéhez tartozott. Már akkor fejlett volt a kereskedelme, a mezőgazdasága, állattenyésztése és a halászata tehát korán kereskedelmi gócponttá és várossá fejlődött. 1329 december 14-én már heti piaca volt és itt volt a királyi sóraktár. A XVIII. század 50-es éveiben elkezdődött Mária Terézia kolonizációja. Bánát területére németeket telepített, akik iparosok voltak, ez rögtön észrevehető volt a városokon, ahol áruikat árulták. 1779-ben Törökkanizsa Torontál vármegyéhez lett csatolva. Törökkanizsa lett az Észak-Bánáti terület központja Torontál Vármegyének.

 1781 augusztus 1-én Bécsben megtartott árverésen Szerviczky Márk megvásárolta a Törökkanizsai uradalmat. 1832. augusztus 2-án mezővárosi rangot kapott, amivel heti piac (szerda – ami a mai napig piac nap) tartására kapott kiváltságot és évi három vásár tartására.

Szerviczky György édesapja halála után 1795-ben a Torontál vármegye nemesi sorába jegyezték. György kibővítette a Tiszán a kikötőt Törökkanizsánál és az Észak-Bánát búzáját az Ő kikötőjén keresztül szállították el. 1845-ben szétszerelhető pontonhidat építtetett a Tiszán. Édesapja végrendelete szerint tovább éltette a Stipendarius Servickianus ösztöndíj-alapítványt növelve pénzalapját és ösztöndíjasainak számát. Ezt az ösztöndíjat Törökkanizsa önkormányzata a mai napig működteti.

1897-ben a Szeged-Karlova – vasútvonal megújításával vasúti kapcsolata is lett.

Szerviczky György 1847-ben hozzáfogott egy új katolikus templom építéséhez, melyet csak halála után 1858-ban fejeztek be. A római katolikus templomot Szent György tiszteletére szentelték fel. Ma Törökkanizsa a Nagybecskereki Egyházmegyéhez tartozik.

Tallián Emil a Szerviczky család sarja, aki főszolgabíró, világutazó és vadász volt. Érdemei közé sorolható az akkori általános iskola, kórház és a községháza megépítése, vasútállomás kiépítése. Utazásainak során a város szívébe gyűjtötte a legritkább fafajtákat ezzel kialakítva egy parkot.

Törökkanizsa egyik nevezetessége a selyemgombolyító gyár, amely 240 munkást foglalkoztatott.

A II világháború után ipari fejlődésnek indult. Ismert a paprikafeldolgozó üzeme „ALEVA” valamint a papírfeldolgozó üzeme „LEPENKA”. Az oktatás az általános iskolában és középiskolájában magyar és szerb nyelven folyik.

Az egészségi ellátás igen magas színvonalú volt az 1990-es évekig.

Ma lakosainak száma fogy. A gyáripar és az egészségügy hanyatlásnak indult és ez a lakosság elszegényedéséhez vezetett.

 

Motivációm

Ez a kisváros őseimnek a születési helye. Itt születtek szüleim, nagyszüleim, dédszüleim és szépszülőim is. Igaz, én Újvidéken láttam meg a napvilágot, de születési helyemként én is Törökkanizsát nevezem meg. Két éves koromig ott éltem és a mai napig haza járok oda nagyanyáimhoz, rokonaimhoz. Gyermekkorom sok emléke kötődik ehhez a kedves helyhez. A szokásokat, a tájszólást és a hitet magamba hordozom, ami ősi gyökereimtől ered. Visszaemlékezve, nagymamáim sokat meséltek nekem a régmúlt időkről. Gyermekkori történéseiket, sorsukat. Voltak szép és fájdalmas emlékek. Mélyen élnek bennem ezek a mesék. E szép emlékek kéztettek arra, hogy amikor otthon jártam, meglátogattam őket és kértem meséljenek nekem a régi időkről, amikor még más volt a világ. Hát milyen volt? Hogyan éltek akkor? Milyen sorsuk volt a nőknek?

Ma már sokan el sem tudjuk képzelni az életet telefon, számítógép, rádió, televízió, mosógép, ruhaszárító, fürdőszoba stb. nélkül. Dühösek vagyunk, ha nincs az étel az asztalon, amit éppen szeretünk. A szüleinket szinte kötelezzük arra, hogy mindent előteremtsenek. Nem tudjuk elképzelni az életet, hogy ne járjunk iskolába, egyetemre. A fizikai munka megterhelő a mai fiatal számára. Mindenki többet akar tudni, és elérni dolgokat mindenáron. Mindenki rohan. Nincs idő semmire, senkire. Magunkra sem. Hajszolunk mulandó dolgokat és elsiklunk az értékek felett. Az erkölcs ma már nem ismert erény! A nők elveszítik nőiességüket. Csak elvétve vannak édesanyák, akik hivatásukként élik ezt a szerepet. A nő is ma már úgy lép fel, mint családfenntartó, és egyre inkább vállal férfias szerepkört. Sorolhatnám a megannyi észrevételt, ami végigfut gondolataimban, és próbálom lelki szemeim elé tárni azt a ”Világot”, melyről oly szeretettel mesélnek az én drága nagyanyáim!

 

Nagyanyáim visszaemlékezései, az interjúk tapasztalatai

Törékeny, összetöpörödött (egykor magas és egyenes hátú) testtel ült a díványon, rózsafüzérrel a kezében és imádságba merülve, amikor beléptem a konyhába. Egyedül él már pár éve, amióta meghalt a nagybátyám. Nem akar hozzánk költözni. Azt mondja: a vén diófát nem lehet már átültetni! Ő édesapám anyukája az én Varga mamám, így szólítom, amióta az eszemet tudom. Varga szül. Kovács Etel, 1932.agusztus 27-én született Firigyházán, Törökkanizsától 6 km-re egy nádfödeles kis házikóban. Édesapja Kovács István, édesanyja Masa Mária. Édesapja szüleinél laktak, az öreg Kovácséknál, az én ükszülőimnél. Tíz napos volt, amikor nagyapja ötven éves korában meghalt csak úgy hírtelen, de később azt mesélték neki, hogy ivott a kút vizéből és attól halt meg. Öröm is meg bánat is volt egyszerre a házba. Állítólag nagymamám siratta legjobban a halottat, mert úgy ordított, hogy nem bírták lecsitítani. Abba az időbe otthon szültek az asszonyok és bábasszony segítette a gyerekeket a világra. A fiatal házasok leginkább valamelyik szülőnél laktak egy ideig, mert nem tellett még az önálló életre, meg segíteni is kellett a szülőknek. A fiatal házasok a konyhába aludtak egy keskeny kis ágyon. „Hogy nekem hol lehetett a bölcsőm? Nem tudom.”- nevette el Varga mama magát, ahogy ott ültem mellette és mesélt az életéről, amire még ő sem emlékszik, csak amit később mondtak neki.

„Tudod-amint bírtak beköltöztek édösanyámék Törökkanizsára lakbérbe. Volt akkor a Talián báró, akinek nagy birtoka volt. A báró kastélya az az épület volt, ami a mai szövöde vagy is már az se-csapott egyet a kezével. (jelezve azt, hogy már ez is tönkre ment). Ennek a bárónak volt a birtoka a major, ahol édösapám dolgozott. Édösanyám otthon volt.1936-ba született egy testvérem Erzsike. Otthon született. Emlékszek a bábasszonyra. Kövér görbebotos volt. Anyánk elkezdett dolgozni a selyömgyárba, és egy dajkát fogadtak mellénk Ilkát, egy árva lányt. Julisnénnye, édösanyám testvérje ellenőrzött bennünket. Mesélte, hogy Ilka a kemönce padkáján tornázott, táncolt, én mőg lent tapsikoltam. A kisbaba nyolc hónapos korába meghalt. Frászt kapott a magas lázba. Emlékszek rá, hogy fel volt szépen öltöztetve menyasszonyi ruhába, amit a körösztanyánkék vettek neki. Nagy kék szemei voltak és fekete göndör haja volt (apai nagyapánkra hasonlított azt mondták). Otthon virrasztották és háztól volt a temetés. Rozinénnye, édösanyám testvére fogta a kezemet és arra emlékszek, hogy anyám nagyon rítt. Ez 37-be volt. Azt mondtam, hogy édösanyám úgy rín, mint egy szamár. Nem értettem akkor még öt évesen, hogy miért. A temetés után visszajött a rokonság hozzánk, főleg az asszonyok, vigasztalni édösanyámékat. Egyik asszony azt mondta mié nem én haltam meg, mert a kisbaba szebb volt, de édösapám eréjössen rászólt: nem látod, hogy ez mán mekkora? Milyen nagyra felneveltük,!-apám mindig szeretött éngöm.

Nagyon nagy szögénység volt. Apámék negyedibű kapáltak kukoricát. Negyedik rész a munkásé volt a termésből. Kevés volt az, de valahogy mögéltünk. Anyám is mönt dolgozni a selyömgyárba. Ott egy kicsit jobban megfizették, és pontosan. Anyám szorgalmas volt. Én már elég korán meg tanultam főzni. Akkor még nem volt saját házunk, hanem mindig költöztünk valahova albérletbe. Amikor óvodába kezdtem járni, már a temető felé laktunk. Három napig jártam óvodába, aztán megsértődtem az ovónénire és elszöktem a barátommal a szomszéd Dárkóval és játszottunk a kútnál a kórházkertbe a szögényháznál. Elég sokáig minden nap elmentünk otthonról, és nem mentünk az óvodába, hanem a kúthoz és ott játszottunk. Hogy hogy nem vették otthon észre nem tudom?-de nekünk jó volt. Aztán egyszer kitudódott és elvittek a Masa szülémhez az vigyázott rám. Özvegyasszony volt a Masa szülém édösanyám anyja. Mentem vele a virra kapálni. Gyalog mentünk. Jó messze volt. Fogtam a kezét és ballagtunk a Tisza partján, mert a vír arra volt. Masa szülém otthon vagy imádkozott, vagy valamit dolgozott. Sose unatkozott. Minden vasárnap ment a templomba. Engem is elvitt. Szombatonként hazavittek, hogy feltisztázzon édösanyám, aztán vittek vissza, vagy ki Filityre a Kovács szülémhez, aki Jóska bátyámmal lakott. Ott nagykert volt, minden betermett. Semmit nem kellett venni.

Amikor elkezdtem iskolába járni még Jugoszláv királyság volt. Péter király képe volt az iskolába a falon. Ekkor már a szüleim vettek házat a Zelenpúton (Zöld út). Hét éves voltam. Lukenics tanító néni tanított elsőbe. Másodikba Halmos János tanító, harmadikba Kozma Emőke tanító néni, és negyedikbe Micskó János. Csak hat osztályig lehetett iskolába járni Törökkanizsán. Aki jó tanuló volt az negyedik után mehetett Magyarkanizsára polgáriba. Én nagyon jó tanultam és szerettem is. Édösanyám mindig tisztán tartott, és tiszta ruhám volt. Jó voltam számtanból. Ekkor már bent voltak a németök Törökkanizsán meg az egész Bánátba. Bácskába, így Magyarkanizsán is meg a Honvédök. A Tisza volt a határ. Kellett igazolvány. Komppal jártunk át .  A révész ránk szólt, ha beszélgettünk a kompon. Nagy szigor volt akkor. Elég sokan jártunk polgáriba. A lányok a zárdába jártak, amit Polgári Leányiskolának hívtak. A fiúk meg átal lévő épületbe a Polgári Fiú iskolába jártak. Határvadászok is voltak. Azok szerették megnézni a negyedikes lányokat. Különösen a Virág tizedes. De mi lányok nem szóltunk hozzá. Az iskolába apácák tanítottak bennünket. Csak pár civil tanár volt. Szigorúak voltak. Nekem a kézimunka nem ment.1944 áprilisába már nem mehettünk át a határon. Zűrös volt a helyzet. A kézimunkámat, egy sálat, amit kötöttem meg egy csipke gallért nem kaptam el. Elküldték a bizonyítványt. Így meglett egy évem a polgáriból. Kanizsáról menekültek a honvédek Magyarországra, tőlünk meg a németek meg a bárók, grófok. A papunk Wácz Oszkár német volt ezért ő is elmenekült. Kanizsa is el lett foglalva. Jöttek az oroszok. Hozzánk is. Házakhoz telepedtek be az orosz katonák. Nem érdekelte őket semmi. Féltünk. A katonák a szobába aludtak, mi meg a konyhába. Elfogdosták az udvaron a tyúkokat és elvitték .  Csak pár napot maradtak a házaknál és mentek tovább . A lányok bújtak tőlük. A háborús időbe nem nagyon volt lakodalom. Ha volt is, akkor házaknál bent a szobába. Volt már áram, de nagyon be kellett sötétíteni, hogy ne látsszon ki a világosság.44-be született meg a testvérem Mariska. Én már ekkor 12 éves voltam és mindenbe segítettem édösanyámnak. Vigyáztam a kistestvérömre, meg főztem mire hazaértek a szüleim. Mindig hétfőn volt a nagymosás. Azt is én csináltam. Vasárnap behordtuk a kútról a vizet és hétfőn mostam. Fa teknyő volt, azt két hokedlira föltettem, és háziszappannal dörgöltem a ruhát. Rakott sporhetunk volt, azon forraltam ki amit kölött. Télen a konyhába volt a mosás, amikor jó idő volt már akkor kint az udvaron. Bizony nem volt könnyű.

14 éves voltam, amikor volt felvétel a selyömgyárba. Édösanyám éngöm is fölíratott. Olvasták a neveket és nem szólítottak, de egy Kovács Klárikát igen, de az nem jelöntközött, így édösanyám mögfogta a kezemet és bevezetött. Így kezdtem el dolgozni. Főztük a selyemgubókat. Sokat lehetne errű mesélni. Aztán munka után összegyüttünk gyerökök oszt játszottunk. Kacskáztunk, sumegrádoztunk (kiütőcske).

Ekko mán vót egy kis darab földjük a szüleimnek és mentek ki dolgozni. Én otthon főztem mire jöttek. Akko sokan elkezdtünk már dolgozni 14-15 évesen. Én jó munkás voltam. Ötször voltam udárnik. Ez azzal járt, hogy kaptam pontokat a könyvembe és azt le lehetött vásárolni. Édösanyám vett ruhaanyagot, hogy legyen ruhám. A fizetésemet mind odaadtam édösanyámnak. Nála volt otthon a pénz. Édösapám szeretött inni, de jó embör volt. Nem bántott bennünket. Édösanyám nagyon spórolós volt, ezért tudták mögvönni a házat, meg amijük lett. Minket gyerököket nem babusgattak. Féltünk a szüleinktől. A templomba is azért nem jártunk, mert nem volt röndös cipőnk. Elsőáldozó voltam 10 évesen, mert volt hitoktatás az iskolába. Édösanyám Magyarországról hozta a ruhámnak az anyagot. Éjszaka mentek át a határon többen és ott eladták, amit vittek innen,paprikát meg ezt azt és azon a pénzen bevásároltak ami kellett,és éjszaka jöttek vissza. Úgy szöktek át a határon. 19 évesen kezdtem el dolgozni a patikába takarítónőként. Azért vettek fel, mert tudták, hogy jó dolgozok. Előtte beteg voltam,a tüdőmön volt flekk és sokáig bent voltam a korházba. Akkor lett garamicin injekció és azt adott a Matein doktor, aki nagyon hírös orvos volt. Kigyógyultam, de többet már nem möhettem vissza a selyömgyárba dolgozni. Az a pára azt mondta az orvos nem neköm való. Így kerültem a gyógyszertárba.

A Swarc gyógyszerész úr volt a főnököm. Nagyon figyeltek az eleibe,hogy hogy dolgozok,és próbálgattak hogy nem e áruló vagyok. Aztán kiismertek. Jártam hozzájuk takarítani. Ők vallásosak voltak, jártak a templomba. Ekkor már én is bírtam menni, mert már volt rendes ruhám. Eljártam a bálba is. Na, hát az jó volt. Az anyukák elkisérték a lányokat a bálba, hogy nehogy a fiúk szömtelenködjönek velük. Na, énvelem édösanyám csak egyszer gyütt el, és azt mondta többet nem, mert én elgyüttem előbb haza és őtet mög ottfelejtöttem. Ott ismertem mőg a gyerökeim apját. Két évig udvarolt neköm amikor mögesküdtünk. Édösanyám készítött stafírt (kelengyét)neköm. Akkó még az vót, hogy dunnát kaptak a lányok, tollpárnákat, meg én kaptam gyapjú paplant is egyet. Ezekre mindre varratatott huzatot is. Kaptam konyhabútort és hálószoba bútort. Szépen kilöttem stafírozva.

Tudod Annácskám, nehéz idők voltak azok,de aki szorgalmas volt annak volt egy kicsi. Sokat dolgoztak az asszonyok. Otthon a gyerökök körül nekik volt dolguk, meg a takarítás, főzés. Ahol sok gyerök volt ott könnyebb volt az édösanyának mert a nagyobbak besegítöttek. A rokonság összetartott. A családok egybe voltak. Nem nagyon lehetött vállásokrol hallani. Tisztösségössek voltak a lányok. Megőrizték a tisztaságukat az esküvőig. Ezt a férjeik böcsülték. Az asszony dolga volt egybe tartani a családot. Sok helyön az embör ivott, de eszibe se jutott az asszonynak, hogy elmönjön. Aki mégis mögtötte, az szégyölte. Sok özvegyasszony is volt, mert az uruk elesött a háborúba. Az egyedül maradt a gyerökökkel. Volt, hogy újra férjhözmöntek, de akinek már volt pár gyeröke az nem nagyon köllött senkinek, mert a gyerököket ötetni,ruházni köllött. Így az anya rengetegöt dolgozott, hogy legalább ennivaló legyen. Rádió alig volt valakinek, így a híröket egymástol tudták mög. Nyugodtabb volt az emböriség. Én ahogy dolgoztam a patikába, emlékszök, hogy csak egy fajta idegcsillapító volt,de alig vitt belüle néha valaki. Ma meg?!

Vártuk, hogy jöjjön a jobb világ. Jött is,de hozta magával a nehezet!

Mostmár minden megvan, könnyebb sokminden, de azt gondolom boldogabbak voltunk akkor ott a háborús időszakban, és után!”

Nagyanyám elhalgatott, és mélyen nézett valahova a távolba, messze. Hallgattunk. Csak a tűz pattogása hallatszott a kis kályhába. Nagy időt jártunk körbe szavakba, de mégis megelevenedett a harmincas, negyvenes és ötvenes évek képe egy délutánra.

 

Már besötétedett, amikor benyitottam a kaput Boris mamához. A kiskutyája ugatva rohant felém, de közelembe érve felismert és boldog farkcsóválással ugrált rám. Mama már tárt karokkal várt a házsarkánál. Átöleltük egymást és betértünk a konyhába. Ő is egyedül él. Ő édesanyám anyukája. Erdélyi, született Losoncz Borbála, 1954 december 1-én született Magyarkanizsán a Bácskai kisvárosban. Mama nem azok közé tartozik, aki sokat szeret mesélni a múltbéli dolgokról. Nem tudtam megfejteni eddig még, hogy miért. Ő a mában él és teszi a dolgát. Korából kifolyólag még nagyon aktívan tevékenykedik, és lehet nincs is ideje az elmúlt dolgokon mélázni. De mivel szeret velem beszélgetni ezért mégis sikerül némi múltbeli utazásra késztetni őt. Kíváncsi voltam, ő hogyan emlékszik vissza arra az időre, amit Varga mamám már felnőtt fejjel élt meg. Az ötvenes évek még csak pár évvel voltak a második világháború után.

„Tudod kislányom, mi otthon születtünk. Kanizsán nem volt korház. Bábasszonyt hívott apja. Azért beszélt többes, számba mert van egy ikertestvére. Elősször Szilvi (Szilveszter) született meg 1600 grammal. Nem tudták, hogy két gyerek lesz, akkor még nem jártak az asszonyok orvoshoz, mint ma. Csak a bábasszony mondta, hogy itt valami gyanús és valószínű lesz még gyerek. Tíz perc után jöttem én 1300 grammal. Azt mondta a bábasszony, hogy nem maradok meg. Sírt apja, mert nagyon örült, hogy lett egy lánya is, mert már volt egy fiú Miki, és jött az ikertestvérem Szilvi. Apja mindig szeretett volna egy kislányt!

Elment és fogadott mellénk egy bábasszonyt, aki ott volt velünk éjjel nappal. Engem vattába csomagoltak és a meleg kemence kuckójába tartottak. Az volt, ami állandóan melegen tartott. Anyám nem tudott mit kezdeni velem. Csak csérogtam. Szopni sem tudtam. Valahogy mégis életbe tartottak, mert itt vagyok. Apánk anyja már nem élt ekkor, így csak anyánk anyja jött segítkezni Adorjánról. A rokonság nem igazán segített be apám oldaláról, mert haragudtak apámra, mert özvegyasszonyt vett el feleségül. Ugyan is anyánk már egyszer volt férjnél egy módos fiatalembernél három évig, de az tüdőgyulladásban meghalt. Anyám örökölt utána földet és a házunkat ahol a testvéreimmel születtünk. Szégyen volt abba az időbe, ha valaki özvegyasszonyt vesz el feleségül, pedig nem volt anyámnak gyereke az első házasságból. Idősebb volt apámtól három évvel. Nem is sokáig éltünk Kanizsán. Apám szakmája bognár volt, de sose szerette. Kupeckodott. Adta vette a lovakat, meg más jószágokat. Ebből éltünk, meg a földből. Vettek egy tanyát Törökkanizsán, ami a Gyála felé vezető úton van. A tanyával föld is volt. Két évesek voltunk az ikertestvéremmel, amikor átköltöztünk. Anyánk nem sokat mesélt a gyerekkorunkról, amire mi nem emlékszünk. Én már azt tudom, hogy a tanya körül voltak jószágok, lovak, tehenek, birkák, meg persze aprójószág és azokkal sokat kellett vergődni. Amikor már akkora voltam, bizony, hogy nekem is dolgom volt. Amit elbírtam csináltam. A földeket munkáltuk és mi gyerekek is csináltuk, amit bírtunk. Anyánk az minden héten ment át Kanizsára, a piacra apánkkal, lovas kocsival és árulta a portékát, ami a tanya körül megtermett. Meg vitték eladni a tyúkokat, libákat, tojást. Ami kiadódott a házkörnyékéről. Szerintem nem voltunk szegények. De sose volt az, hogy elhalmoztak volna dolgokkal bennünket. Egyszerűen éltünk. Óvodába nem jártam, mert messze volt. A tanyasi gyerekek nem jártak óvodába. Anyánk nem foglalkozott velünk sokat, mert mindig dolgozott. Volt is munka bőven a tanya körül. Amikor már akkora voltam, hogy főzhetek, akkor már főztem. Hat osztályt jártam ki az iskolába. Jó tanuló voltam és mehettem volna tovább, mert akkor már volt nyolc osztályig meg középiskola is Kanizsán, de nem engedtek. Azt mondták otthon kell segíteni. Tízenhat évesen elkezdtem dolgozni a bútorgyárba. Betanítottak a munkára. Onnan mentem nyugdíjba. Abba az időbe sok korombeli lány dolgozott ott. Festettük a bútorokat. Sokan elkezdünk dolgozni már 16 évesen. Abba az időbe a lányok sokan már 17 évesen férjhez is mentek. Nem jártak iskolába, dolgoztak és a szülők megengedték, hogy férjhez menjenek. A szórakozás a bálak voltak, vagyis táncestek. Ott ismerkedtek a fiatalok. Akkor már annyira nem kísérgették az anyukák a lányokat. Anyám azért odafigyelt, hogy rendes ruhába járjak, és igyekezett szép ruhákat varrattatni nekem. Sokat dolgoztunk a munkahely után is. A fizetést haza kellett adni. Anyánknál volt a pénz. Apja is tőle kért, ha kellett neki. Azt láttam, hogy megbeszélték a dolgaikat. Nem tudtak megszokni Törökkanizsán, mert mindig hetente többször is valami okkal visszajártak Kanizsára. Azt mondták ott jó a piac. Én már itt nőttem fel, itt vagyok otthon. A tájszólást nem vettem annyira át, mert anyámtól a bácskai beszédet hallottam. Anyám járt a templomba. Minket is megtanított imádkozni, és voltunk elsőáldozók és bérmálkozók, de soha nem kötelezett arra, hogy templomba járjunk. A stafírt(kelengyét)már időbe elkezdte nekem gyűjtögetni, hogy majd legyen. 18 éves voltam, amikor megismerkedtem a tatáddal a kompon. Mert akkor még nem volt híd a Tiszán. 19 évesen férjhez mentem hozzá. Odaköltöztünk a tatád szüleihez. Ott építettünk. Mindketten dolgoztunk és volt pénzünk, meg anyáék segítettek egy kicsit. Akkor már könnyebb volt. Ekkor már jóval a háború után voltunk és jó világ volt. Én annyira nem tapasztaltam a nagy szegénységet. Igaz nem voltunk soha nagyigényűek. Enni innivalónk megvolt, ruhánk volt. Azt tudom, hogy attól, hogy lány voltam, ugyan úgy kellett dolgoznom, mint a fiúknak. Nem voltak a lányok asszonyok kikímélve a munka alól. Akik bírtak jártak iskolába, középiskolába, ahogy a tatád is és lett szakma a kezükbe. Az én szüleim ezt nem tartották fontosnak. Soha nem gondolkoztam azon mi szerettem volna lenni. A fizikai munka, a földművelés belém ivódott. A mai napig akkor érzem jól magam, ha valami ilyen jellegű munkát végzek. A jó friss levegőn lenni.

Mit mondjak még kislányom,?!Akkor eszünkbe se jutott, hogy tévé vagy rádió. Este elfáradtunk és mentünk aludni. Reggel korán keltünk. A jószág nem bírt várni, éhes volt. Etetni kellett, meg fejni. A mai fiatalok ezt már nem tudják. A lányok, asszonyok sokkal kényelmesebben élnek, mint mi akkor. Jó, most mert nem kell kézen mosni, meg van víz a házba. Mi annakidején a kútból húztuk a vizet, Nem volt könnyű. Mire megitattuk a jószágokat bizony elfáradtunk. Azt tudom, hogy nyugodtabbak voltak az emberek. Az asszonyok nem hagyták el az urukat még akkor, sem ha az részeges volt. Az asszony tartotta össze a családot. Az volt szinte mindenhol a kasszás. Mert az tudta mi kell a házba meg a gyerekeknek. Anyámék nem jártak el szórakozni. A tanyasi szomszédokkal ültek össze vasárnaponként, meg a heti piacra járáskor beszélgettek a rokonokkal meg ismerősökkel Kanizsán. Apánk az sokfelé megfordult. Hát így éltünk.”

Magához ölelt és éreztem rajta, hogy most már nem akar többet mesélni, inkább az érdekli, mi van velem. Mosolygós arcán látszik, hogy nem a múltban él, hanem a jelenben igyekszik megtalálni a kis örömöket. Pedig bőven kijutott neki is a nehézségből, és sok megpróbáltatás érte, amiről nem szívesen beszél, sőt nem!”

 

Összegzés

Nem egyszerű bármit is mondani nekem, aki már úgy nőttem fel, hogy van fürdőszobánk, iskolába járhattam, egyetemre járok, saját zongorám van, hogy autónk van és mobiltelefonon minden nap beszélhetek ekkora távolságból is szüleimmel. Talán Varga mamám már abban a korban van, aki jobban visszaemlékszik a múltra és a magány és a házba való korlátozottsága sokszor előidézi benne a múltat. Boris mamám még fiatalnak számít és még fizikailag aktívan a mába él, de mindenesetre mindkettejükkel eltöltött idő és a meséjük, melegséget és mély szeretetet varázsolt a szívembe. Lányként azt kell mondanom, hogy ma nagyon kényelmes életet élünk. A II. világháború előtti és utáni időszak bizony kemény volt a nők számára. Kemény munka, nélkülözés, megalkuvás volt az életük. Talán az tűnhet ki a meséjükből, hogy boldogtalanok voltak, mert sok mindenük nem volt, ami nekünk ma igen, de állíthatom, hogy csillogó szemekkel és mosolyogva idézték fel a történéseket és nem panaszkodtak semmiért. Szigorban nőttek fel. Erkölcsös életre nevelték őket és a hitet otthonról hozták magukban a szívükbe, amit láttak nagyanyáiktól, anyáiktól. Határozott egyéniségek ők, akik nem ijednek meg az élet viszontagságaitól és nem omlanak össze a nehézségek terhe alatt.

Boldog vagyok, hogy még hazavárnak és tanulhatok tőlük emberséget, hitet és szeretetet!