A Boldog Terézia Katolikus Feminine Studies Szakkollégium hallgatóinak kutatásaiból​

„Erőm a gyengeségben…” – betegségek keresztényként megélve

Szabó Bettina (2018)

Egy egyiptomi mondás szerint „Az egészség korona az ember fején, de csak a beteg láthatja meg azt.” Azt hiszem sokatmondó ez a megállapítás, hiszen mindenki volt már beteg életében legalább egyszer. Nem is kell komoly egészségügyi problémára gondolni, elég egy kis megfázás, miután máris jobban tudjuk értékelni az élet apró örömeit: hogy nem kínoz a torokfájás, az orrdugulás megszűnésével újra könnyen veszünk levegőt, sok beszéd esetén nem tör ránk a köhögési inger. Apró dolgok ezek, mégis csak akkor tudjuk értékelni igazán, miután megfosztottak lettünk ezen javaktól. S még ez csupán egy egyszerű példa volt, azonban a 21. század sokkal komolyabb betegségeket hordoz magában, melyek nem válogatnak: bárki áldozatukul eshet. Kutatásomban két nő történetét szeretném bemutatni, akik vállalták az Istentől kapott keresztet, s példamutató magatartással viselik betegségüket.

Ahogy említettem: a betegség nem válogat. Ezen kijelentésből kiindulva először egy híres írónőről, Joni Earecksonról beszélnék; majd egy papné ismerősömmel készített interjú feldolgozását prezentálnám. Két nő – két véglet… egyikük híres médiaszemélyiség és fogyatékosügyi aktivista; másik egy átlagos feleség, 5 gyermekes édesanya. Mégis van bennük valami közös… mindketten nagy terhet kaptak az élettől, melyet hordozniuk kell, s ezt olyan alázattal teszik, hogy csillagként tündökölnek a környezetükben. Azért ezt a hasonlatot használom, mert még életük sötét mélypontjain sem csüggednek, hanem reményteli arccal tekintenek az égre, Istenre, akitől kapják az erőt – ezt a hitet sugározva a körülöttük lévő emberekre.

Joni esetében több millió emberről beszélünk, hiszen az ő története olyan híressé vált, hogy több könyv, illetve egy film is készült a vele történtekről. 1967-ben, mindössze 17 éves volt, mikor egy vízi baleset, egy szerencsétlen ugrás következtében nyaktól lefelé lebénult. Még rehabilitációja során elkezdett szájjal festeni, többek között ez segített úrrá lenni a kétségbeesésén, depresszióján. Majd’ 10 évvel később megírta önéletrajzát, s nem sokkal később második könyve is megjelent. Megalapította a „Joni és barátai” nevű szervezetet, mely támogatja a sérülteket az egész világon. Emellett több konferencián tartott beszédet, cikkei jelennek meg különböző folyóiratokban, számos díj és kitüntetés birtokosa és több amerikai egyetem díszdoktora. Szép életpálya, mégis sokkal több szenvedés és hitevesztett pillanat áll mögötte, mint gondolnánk. Ezeket a belső vívódásokat tárja elénk első könyvében, melyben olvashatunk a betegségéhez való hozzáállásáról, lelkiállapotainak fázisairól, s hogy mi segítette át azokon a pillanatokon, mikor azt hitte már nem érdemes folytatni ezt tovább.

A baleset után még élt benne a remény, hogy még meggyógyulhat, és teljes életet élhet. A mentőben a 23. zsoltár szavait imádkozta: „Az Úr az én pásztorom… Ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy…” Ez a reményteli fázis hamar szertefoszlott, mikor az orvosok közölték vele, hogy sérülése maradandó, s bénán kell leélni az életét. Ekkor zúgolódás támadt a lelkében, hogy Isten miért engedte meg ezt a tragédiát, s miért nem gyógyítja meg. Elfordult tőle, s olyan könyveket olvasott, amik csak még távolabb vitték Istentől, például Sartre, Marx írásai. Azonban ezek közül egyik sem hozott neki világosságot. Csak azt a gondolatot fogalmazták meg benne, hogy az életnek nincs értelme. Újra keresésnek indult, mely visszavitte őt a Bibliához. A Siralmak könyvét ekkor különösen sajátjának érezte: „Szemem könnybe lábadt, bensőm háborog, a földre roskadtam.” Úgy érezte itt sem találhat választ a miértre, de hinni kell, hogy Isten a rosszból is mindig valami jót hoz ki, és a javunkra fordítja. Ennek azonnali megértése azonban nem lehetséges. Idővel rá is ébredt, hogy felesleges a miért-en töprengeni, helyette arra kell koncentrálni, hogy MIT hozhatok ki ebből az állapotból. Innentől kezdte közvetlenül a maga életére alkalmazni Isten Igéjét: „ A balesetem előtt nem volt szükségem Krisztusra. Most kétségbeejtő szükségem volt rá. Elképzeltem, ahogy Ő ott áll az ágyam mellett, s velem van. Ő is béna volt a kereszten, tehát pontosan tudja, mit érzek.” Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a hit által kell megtalálni Istent, nem látásban.

Azonban az élet egy érzelmi hullámzás. A szárnyalás után időnként újra feltűnnek a mélypontok – ez Joninál se volt másképp. Kétségbeesésében is imádkozott: „Uram, tudom, hogy valamiféle terved van az életemmel. De segítened kell, hogy megértsem akaratodat. Segítened kell, hogy megértsem Igédet. Kérlek, Istenem, tégy valamit az életemmel, hogy szolgálhassalak és megérthessem szavadat.” A depresszión úgy sikerült átlendülnie, hogy továbbra is arra összpontosított, hogy mindaz, ami vele történt, fontos része volt Isten tervének. Ahogy a Biblia pozitív tanításaira összpontosította a figyelmét, nem volt többé szükség, hogy meneküljön a valóságtól. Ahogy írva van, hogy testünk csak átmeneti szállásunk, felismerte, hogy a bénultsága is csupán átmeneti jelenség. „Mihelyt az örökkévalóság szemszögéből tudtam nézni az életemet, egész tolószékhez kötöttségem elveszítette jelentőségét.” – vallotta. Megtanulta, hogy az Úr Jézus visszatér a földre és akkor megdicsőült testtel ajándékozza meg. Éltette a remény, hogy habár most tolószékre van „kárhoztatva”, egy napon kiszabadul belőle. Ez volt az a pont, amikor a Szentírás személyes üzenetté vált számára, s megértette annak igazi jelentését.

Megkezdte tanúságtételét az emberek előtt, s látta, hogy érdekli őket, amit mond. Érezte, hogy Isten felkészítette valamire, hogy használni tudja mások javára azt, amit ő átélt, és megtanult a szenvedésből. Többek között az egyik legjelentősebb gondolata, hogy nem mindig vagyunk felelősek a körülményekért, amelyekbe kerülünk. De mindig felelősek vagyunk azért, ahogy fogadjuk őket. Lehet reménytelenül, akár öngyilkossági szándékkal átszőve – vagy Istenre feltekintve, tudva hogy Ő javunkra fordít mindent. Elkezdett egyre több ember előtt pozitív módon bizonyságot tenni hitéről: „Beláttam, hogy balesetem nem tragédia, hanem Isten ajándéka, amellyel engem Krisztus képére kíván formálni.” Az emberi életet egy festményhez hasonlítja, melyben a test csupán a keret, a lélek maga a festmény. Élete tehát továbbra is ugyanolyan értékes, mint másé, hiszen az emberek sem a keretért mennek el a kiállításra.

Felidézte azon időszakot, mikor választ várt az imáira, hogy Isten majd csodát tesz vele és meggyógyítja betegségéből. A miértekre, azonban végül saját maga adta meg a választ: kétféle ember van, akinek a hitét megjutalmazza Isten, és akiét nem. Voltak, akikkel csodák történtek, mások viszont válasz nélkül maradtak, ez azonban nem véletlen, ahogy a világban semmi sem. Hiszen Isten pontosan tudja, hol van helye a csodáknak. Például missziós területeken, ahol az embereknek nincs kezükben a Biblia, tehát látható bizonyítékokat igényelnek, ami Krisztushoz vezeti őket. Nálunk, a fejlett társadalomban viszont nem biztos, hogy üdvösséget hozó lenne, mert szenzációhajhász újságírók elferdítenék az egészet, s nem Isten dicsősége lenne a középpontban. Ezért Joni helyzetében is a bizonyságtétele hitelre méltóbb, míg tolószékhez van kötve, mintha csodaképpen kikerülne onnan. „Valami új fényben kezdtem látni a szenvedést – nem mint kikerülendő rosszat, hanem mint megragadnivaló alkalmat, amivel éppen a szenvedőnek mutatja meg Isten jóságát és kegyelmét. A szenvedés és gyötrelem voltak azok az elmúlt években, amik érzelmileg, értelmileg és szellemileg megérleltek.” Végiggondolta azt, hogyan formálta őt Isten éretlen, makacs gyereket öntudatos ifjú nővé, aki megtanulta, hogyan kell örvendezni még a szenvedések között is. Megtalálta élete értelmét: ha már egy embert közelebb visz Krisztushoz saját példájával, akkor már megérte a tolószék, szenvedésének mindez értelmet ad.

A másik hölgy, akit szeretnék bemutatni egy hétköznapi hős. Ő nem szerepel nagy közönség előtt, hanem csak saját környezetében tesz hitvallást alázatával és Istenbe vetett hitével. S ez tükröződik is a vele készített interjúmban, mely azt hiszem életem egyik legmélyebb beszélgetése volt. Annyi derűt láttam a szemében, melyről egy mondás jutott eszembe: „Bölcs ember az, aki abban az életállapotában találja meg a boldogságát, amelyet az Isten adott neki.” Ezt vele is megosztottam, s utána tettem fel a kérdést: honnan táplálkozik az ő életében ez az erő, amely átsugárzik a mosolygós szemein, a hétköznapjain? „Azt gondolom, hogy egyrészt nagyon sokan imádkoznak értem. A Jóisten adja ezt a kegyelmet, tudom, hogy magamtól nem lennék képes erre.” – válaszolta. Ezután említette, hogy van egy nagyon jó férje is, aki mellette áll. Sok rossz dologban próbálja a gyerekeit is arra tanítani, hogy a jót kell észrevenni és azt erősíteni. Hiszen sok minden van, amit nem értünk itt a földön, de nem is biztos, hogy meg kell értenünk. Egy biztos: a Jóisten semmi rosszat nem akar nekünk, ebben bízva próbálnunk kell a keresztjeinket örömmel és szeretettel viselni. Úgy gondolja, hogy mások is megerősödnek ebből, hogy lehet ezeket a kereszteket mosolyogva is viselni.

Régebben az egyház valóságos kincseknek tartotta a betegeket. S érdeklődtem, tisztában van-e vele, hogy most ő maga is egy hatalmas kincs a környezetének. „Tudom, hogy böjtöt ajánlanak értem hetente váltva, hogy állandó legyen felajánlás értem… ilyen szempontból érzem, hogy kincsnek tartanak.” Ezt követően arról érdeklődtem mégis mikor mélypontra kerül, honnan/hogyan merít újra erőt. „Igyekszem reggelente áldozni, a szentmise nekem nagyon sokat jelent. Ahogy énekeljük is, hogy „erősíts meg minket szentséged által”, azt gondolom, hogy nekem az nagyon nagy erőforrásom.” – mondta könnybe lábadt szemekkel. Ezt követően szóba került, hogy kívülálló, nem vallásos emberek számára – többek között az onkológusának is – mennyire földtől elragadtnak gondolják, hogy ekkora területet hagy a gondviselésnek. Sokszor problémát okoz „a gondviselésre ráhagyatkozni, avagy mindent megtenni a gyógyulás érdekében” kontrasztja. Pedig a kettő nem zárja ki egymást. Hiszen a gondviselésben való bizalom nem azt jelenti, hogy valaki hátradől és várja, hogy a hétköznapi feladatokat más lássa el helyette. Ahogy ő mondta: „a Jóistenre hagyatkozás az lehet, hogy pont ez a Jóistennek az akarata, hogy én most ezt csináljam.”

Így nekünk is – bármit hozzon az élet – az Ő kezébe kell tenni a döntést, és bízni abban, hogy az a lehető legjobb lesz számunkra.