A Boldog Terézia Katolikus Feminine Studies Szakkollégium hallgatóinak kutatásaiból​

Az antik gyógyítás hagyománya - Meghökkentő ókori terápiák és alkalmazásuk

Csermák Sára Kata

1. Bevezetés

A betegségek egyidősek az emberiséggel. Így hát nem meglepő, hogy az orvostudomány is igen mély gyökerekkel bír. Vizsgálatok szerint fentmaradt írásos és tárgyi emlékek egyes darabjai 4000-5000 évesek. A mai közfelfogás az orvoslás tekintetében alapvető mintának tudja a klasszikus antikvitást, az ókori görög és római hagyományt. Eszerint Itália és Hellasz földjén egy primitív medicinából olyan orvostudomány alakult ki, amelynek eljárásait, erkölcsi felfogását, a benne fölhalmozott tudást közvetlen elődjének ismeri el a modern orvostudomány. Nem árt azonban szem előtt tartani, hogy az egyes terápiák tökéletesítésére, pontosítására való törekvés  olykor a betegek állapotának súlyosbodásával  járt. Bár az ókoriak meglepően kifinomult ismeretekkel rendelkeztek a sérülések és betegségek terén, félresikerült gyógyítási kísérleteik során gyakran folyamodtak mai szemmel vérfagyasztó módszerekhez. Kutatásomban ezen meghökkentő terápiákkal, s kialakulásukkal szeretnék foglalkozni.

2. Elhelyezés térben/időben

A természeti népek, így az ókori nagy kultúrák orvoslásának jellemző vonása, hogy a gyógyítás gyakorlatát kezdetben babonákra, tévhitekre és misztikus elméletekre alapozta, mert a betegségek valódi okait képtelen volt felderíteni. Ezt tükrözi a betegség-démonok, és mítoszok tarka világa, az ókori orvoslás történetének mágikus-irracionális¹ szakasza. Akkoriban úgy gondolták, a démonok a főistenek irányítása alatt állnak, s az emberek mellé rendelve befolyásolják azok életének történéseit jó és rossz irányban egyaránt.

Az ezt követő ún. archaikus korszakban²: a Kr. e. 6. századtól már a racionális medicina első elemi is megtalálhatóak: betegmegfigyelés, prognózis felállítása, analógián alapuló spekulatív elméletek, újszerű kezdetleges sebészeti eljárások, gyógyszerek, valamint maga az orvosi hivatás kialakulás. Ennek egyik első irodalmi emléke a homerosi medicina.: Homeros (Kr. e. 8. század), a Trójai mondakör két kiemelkedő költeményének megalkotója 147 háborús sérülést ír le Ilias című művében, mágikus elemek megjelenítése nélkül, igaz felületes anatómiai ismeretekkel jórészt kizárólag a sérülés keletkezésének mechanizmusára szorítkozva. Különösen gyakori a fej, nyak, váll, mellkas és köldök tájt szúrt sérülések említése.  Igaz betegségek kezelésére vonatkozó részleteket még nem találunk, csak esetleg bódító, hallucinációt keltő gyógynövényeket ismerő füvesasszonyokra való utalást:

„És hogy elérte, sűrű gomolyon kergetve keresztül,
akkor a hőslelkű Tűdeusz fia már nekilendült,
nékiszökellt hegyes érccel; s gyönge kezén sebet ejtett:
átszakította az érckelevéz hegye nyomban a bőrét,
ambrosziás leplén áttört, Khariszok kezemívén,
szép tenyerének szélénél: és isteni vére
folyt…”(idézet)³

Valamivel később a század vége felé született meg az európai filozófiatörténet kezdeteként számon tartott természetfilozófiai felfogás, miszerint az emberi test rejtelmeinek vizsgálatát a természet alkotóelemeinek vizsgálatával kell összekapcsolni, hisz a kozmosz és az emberi mikrokozmosz ugyanazon építőkövekből áll és egyazon törvényeknek engedelmeskedik. A természetfilozófia tanai Kis-Ázsia kikötővárosaiból (Miletos, Ephesos), a Közel-Keletre tartó kereskedelmi útvonalak mellől indulva, csaknem egész Európát bejárták. Követői sorra nyitották iskoláikat,⁴ melyekben többek között orvostudománnyal is foglalkoztak, s ahonnan sorra kerültek ki vándorgyógyítók, sőt a városok közszolgálati alkalmazásában lévő orvosai is.

3. A hippokratesi hagyomány

Ebben a szellemben élt és munkálkodott a hagyomány szerint minden idők leghíresebb orvosa, a mai tudományos orvoslás atyja : Hippokrates (született Kr.e. 460-370).

„ …a bölcsészetet az orvostudományba, az orvostudományt a bölcsészetbe átmenteni. Mert orvos, aki egyben filozófus is, az istenekhez hasonló.” /Hippokrates/

Nevéhez, olyan, az addigi medicinában legnagyobb paradigmaváltást jelentő írásos emlékek fűződnek, mint a Corpus Hippocraticum⁵, vagy az Epidémák I-III kötetei, melyek több fejezetben, csoportosítva tárgyalják a mai terápiák ősi alkalmazását az akkori kórtani szemlélet függvényében. Úgy vélték, mindenféle betegség kulcsa a négy, fizikai tulajdonságaikkal megkülönböztetett, testnedv állapota volt. Különbséget tettek sárga/fekete epe, színtelen nyálka, és vörös vér, s ezek kóros keveredése, fokozott termelése, elakadó áramlása, nem megfelelő helyen történő lerakódása között. Ezen ismereteiket a betegek gyakori, alapos vizsgálatával és kiváló, minden részletre kiterjedő megfigyelésével, vagy úgynevezett provokációs próbákkal szerezték. Ezek után nem meglepő, hogy a gyógymód kiválasztásában elsősorban a testnedvek álpatológiai⁶ szemlélet, a környezet, főként az évszakok és a beteg alkata, s közel sem a mai értelemben vett kórisme volt a meghatározó, feltétlen alapul vették ugyanakkor az emberi test öngyógyító erejének támogatását is.

4. Legelterjedtebb gyógymódok/legsúlyosabb tévhitek

4.1. Emésztőrendszeri problémák:

Nem, kizárólag, emésztési panaszokra, de megelőzést szolgáló kúrák esetére is fejlett dietetikai előírásokkal rendelkeztek, amiket a legapróbb részletekig rendszerbe foglaltak. Szubjektív gyomorpanaszoknál (puffadás, teltségérzet, epigasztriális fájdalom) folyékony étrendet írtak elő, melyet gyakran melegvizes fürdővel összehangoltan ajánlottak, érdekes azonban, hogy soha nem pártolták a vegetáriánus étkezést. Béltisztító szerepet tulajdonítottak az igen drasztikusnak tűnő hashajtó gyantáknak és éteres illóolajoknak, melyek alkalmazása után az oly nagy becsben tartott mézet, mint revitalizáló, feltámasztó szert használtak. Az étert vegyületeiben egész a közelmúltig altató szerként ismerték a klinikai gyakorlatban (dietil-éter) de mérgező tulajdonsága miatt ma már kivonták a forgalomból. Ellenben a méz természetes antibakteriális hatása révén ma is alternatív megoldásként szolgálhat.

4.2. Szív és érrendszeri problémák

A Kr.e 5. századtól a vérröl, mint vörös testnedvről színén és halmazállpotán kívül, keringési helyét is tudni vélték, felfedezték, hogy a verőerek nem levegőt, hanem vért szállítanak, sőt gondolatban már összekapcsolták a vér, vérnyomás és pulzus fogalmát. Lázas vagy más mai értelemben vett gyulladásos tünetekkel jelentkező betegeket gyakran a vér túlzott bőségével diagnosztizálták, és hogy helyreállítsák a test harmóniáját, egyszerűen eret vágtak a betegen, és némi vért csapoltak le a testéből. Erre a célra olykor piócákat is alkalmaztak, melyet Hippokrates is megemlít, könyve állatgyógyászat című fejezetében. Bár az eljárás a vérveszteség alacsony kontrolláltsága miatt könnyen torkollhatott véletlen halálesetekbe, egészen a 19. századig az orvoslás egyik alapvető technikájának számított. A még középkori orvosok is szinte mindenre ebben látták a gyógymódot a torokfájástól a pestisig, és sok borbély is felvette szolgáltatásai közé az érvágást a hajvágás és borotválás mellett. Az érvágás/köpölyözés technikája mára kikerült a gyógyítási protokollból, miután felfedezték a vérnyomás beállításának humánus, gyógyszeres kezelését, s azt rutinszerűvé tették a minden napokban, de piócákat továbbra is használnak a természetgyógyászat keretein belül néhány betegség kezelésérehasználatos (például véralvadás gátló anyagot fecskendez a vérbe, növeli az érfal rugalmasságát). 1961-ig hazánkban is elérhető volt a steril piócagyárban tenyésztett orvosi pióca, az USA-ban és Németországban pedig 2004 óta hivatalosan is orvosi gyógyászati segédeszköznek könyvelték el.

4.3. Sebgyógyítás

A különböző beavatkozások, illetve harcok közben szerzett sérülések gondozása kezdetben, ahogy a mondás is tartja: „Kutyaharapást szőrével!” elvet követve, az azt okozó segédeszköz, vagy fegyver sebhez történő kötözésével történt, az idő előre haladtával viszont ezeket a tárgyakat a legkülönfélébb textilekből készült kötszerekre cserélték, melyekkel sokszor életmentő , ma is sürgősségel alkalmazott kompressziós kötéseket tudtak készíteni. Ezentúl, számos olyan gyógyfüvet alkalmaztak melyeket, ma már csak névről ismerünk. Krémkészítés alapjául szolgáltak gyógynövények mellett a bor, szurok illetve olyan, jelen állás szerint kis mennyiségben is toxikus anyagok, mint a higany, melyet nem csak kenőcs, de az örök élet elixíreként formájában is fogyasztottak.

4.4. Nőgyógyászat, szülészet

Meglepően sok nőgyógyászati kórkép leírása maradt fent az antik korokból, melyek ezek gyógymódjai talán minden szakterület terápiái közül a legbizarabbak. Az ókori görög/római orvosok úgy hitték, hogy a női méh egy teljesen különálló teremtmény saját tudattal. Platón és Hippokrates írásai szerint, ha a nő hosszú ideig hajadon marad, akkor a méhe, ami szerintük egy gyermek kihordására kész élő állat, egyszerűen elszabadul és vándorútra kell a nő testében, ami fulladást, rohamokat és hisztériát okoz. Ez a furcsa diagnózis valamilyen formában a római vagy és bizánci időkig tartotta magát, vagyis jóval az után is fennállt, hogy az orvosok rájöttek, hogy a méhet szalagok rögzítik a helyére. Hogy megelőzzék a méh elcsavargását, az ókori nőknek azt tanácsolták, hogy menjenek férjhez korán és annyi gyereket szüljenek, amennyit csak tudnak. Olykor az is előfordult, hogy a vajúdó, vagy éppen magzatát abortálni kívánó anyát, egy létrához kötve rázták, ettől várva megoldást. Sőt olykor a beteg fejét kénfüsttel fújták be, a lába közötti területet viszont kellemes illatú kenőcsökkel kenték be, azon logika szerint, hogy a méh ily módon a bűztől a kellemes illat felé vándorol, azaz visszamegy a saját helyére. Mindezen emlékek nőgyógyászati és szülészeti ismereteik szerény mivoltára engednek következtetni.

5. Összefoglalás

Összességében elmondható tehát, hogy bár sok múltbéli praktika a mai napig fontos és hatékonyan alkalmazható részét képezi a különböző terápiáknak, több ezer év kellett ahhoz, hogy a legősibb módszereket a ma is használatos formájukra finomítsa az emberiség. Mit sem változott viszont, az a Hippokrates és követői által képviselt alapelv, miszerint, ha segíteni nem tudunk, legalább ne ártsunk a beteg embernek. Fontos ezt szem előtt tartanunk nem csak a klinikai gyakorlat, de a kutatás területén is, hisz az orvostudomány ma is az egyik legdinamikusabban fejlődő tudományágak egyike.

 

Jegyzetek

1. http://hipochonder.blog.hu/2014/10/30/szokatlan_okori_orvosi_technikak
2. http://semmelweis.museum.hu/muzeum/kiallitasok/gyogyitas/index02.html
3. http://www.medicineman.hu/orvosipioca.php?oldal=1
4. Nemes Csaba: Orvostörténelem, Debreceni Egyetem Orvos –és Egészségtudományi Centrum, Debrecen 2008, ISBN 978 963 9070 74 5

 

Forrásjegyzék