Röptető

A megmásíthatatlan sors Szabó Magda Für Elise című regényében

Dobi Frida

Szabó Magda utolsó regénye a Für Elise, amelynek 2002-ben jelent meg az első része, viszont az írónő által tervezett második kötet, a szerző halála miatt már nem íródhatott meg. Mint oly sok más Szabó Magda-regény, a Für Elise is önéletrajzi ihletésű, az önéletírásokra jellemzően az elbeszélőt a kimondás szándéka vezérli, az emlékek lejegyzése, a számvetés lehetősége, illetve a szöveg terében létrehozott emlékállítás kényszere. Az emlékállítás belső szükséggé válik, amit hangsúlyoz az elbeszélő visszaemlékezésének pillanatában tapasztalt hiány és a tovatűnt múlt elbeszélése, a kettő egymás mellé állítása. A hiány érzetét és az emlékezés melankóliáját a szeretett és meghatározó személyek elvesztése eredményezi, akik közül kiemelt szerepet szentel a kötet alcímében is feltűntetett Cilinek, a trianoni árvának, az elbeszélő örökbefogadott testvérének, aki nagyon fiatalon lelte halálát. A Für Elise egyszerre szól az elbeszélő, a mindig problémás Magdolna gyerekkoráról és felnőtté válásáról és a tragikus sorsú, tökéletes lányként feltüntetett Ciliről, akinek az elvesztése kiheverhetetlen az elbeszélő számára.

A Für Elise részben önéletrajzi írás, hiszen Szabó Magda gyermekkorának helyeit, eseményeit, személyeinek nagy részét rekonstruálja, ugyanakkor egészében véve mégsem az: a központi figurájának jelölt Cili nem létezett,1 s mivel a regény cselekménye ugyanannyira forog körülötte, mint Magdolna körül, így akaratlanul is fikcióként olvasódik, az életrajzi hitelesség keresése a háttérbe szorul.2 A regény dinamikáját az elbeszélt én, vagyis Magdolna és fiktív testvére, Cili kapcsolata, hasonlósága, különbsége adja. Dolgozatomban nem vállalkozom az írónő valós életrajzi adatai és a fikció közötti határ meghúzására, helyette Magdolna és Cili kapcsolatának együttes működését tenném vizsgálatom tárgyává, abból az alaptételből kiindulva, amelyet az énelbeszélő fogalmaz meg: „Cili én vagyok, sokféle önmagam”.3 A két lány életútja különböző, a visszatekintő perspektíva gyerekkoruktól kezdve végzetszerűnek, elkerülhetetlennek ábrázolja sorsukat, ugyanakkor mindkettejük gyerekkorában ugyanaz a négy aspektus a meghatározó, vagyis: a származás, az iskola, a tehetség, és a szerelem. A két lány viszonya önmagához és a másikhoz ezen négy szempont alapján vizsgálható, életük legfontosabb eseményei egyszerre következnek be, párhuzamba állítódnak, viszont a sorsdöntő fordulatokhoz való hozzáállásuk, illetve környezetük reakciója különbözik, így lesz mégis a sorsuk egyszerre rokon és a másik kontrasztja, ellentéte.

Szabó Magda írói világa szellemében és az ábrázolt érzelmekben közelebb áll az antik görög tragédiák világához, mint a megváltást ígérő kereszténységhez, hiszen hősei kereszténység előttien sötét és kiszolgáltatott módon állnak szemben saját múltjukkal.4 A két lány sorsa között a legmarkánsabb különbséget a származásuk jellege hordozza magában, viszont abban megegyeznek, hogy a szülői, családi háttér egész életüket meghatározza. Magdolna stabil szülői háttérrel rendelkezik, nevelési elvüket úgy határozza meg az elbeszélő, hogy: „nőjek fel szabadon, a hajlamaim kijelölte keretek között, nevelni nem fognak, csak civilizálnak, s még azt is úgy teszik, hogy tiltakozhassam vagy ellenállhassak, ha álláspontom igazságát józan érveléssel és illedelmesen meg tudom védeni.” (8–9.) Magdolna életének minden dicsősége és nehézsége valamilyen módon kapcsolódik azokhoz az adományokhoz, amiket a családjától kapott. Jellembeli szikársága, keménysége mellett az apjától származó antik műveltség, kálvinista hitre való nevelés, és az édesanyjától örökölt történetmesélés képessége kontextustól függően lesz átokká vagy áldássá. Ettől függetlenül Magdolna számára a családi adományok, örökségek biztos alapot képeznek, a szülői háttér és a tőlük kapott felhőtlen, impulzusban gazdag gyermekkor későbbi életének mentsváraként is szolgál.

Vele ellentétben Cili származása homályos, szüleinek tragikus és erőszakos halálával kiszakították abból az életből, ahova igazán tartozott, és hiába fogadta örökbe a Szabó család és került ideális családi körülmények közé, sohasem érezhette igazán otthon magát. Cilinek egyetlen adománya, ami a vérszerinti szüleivel töltött régi életéből származik egy francia dal az avignoni hídról, amit az elbeszélő időről-időre felemleget, Cili elvesztett és soha vissza nem kapott életének metaforájává avanzsálva az avignoni hidat. Cili sorsának megváltoztathatatlan tragikumát az elbeszélő azzal támasztja alá, hogy Cili életének minden csapásánál felemlegeti a hidat: „Akkor már egyébként minden mindegy volt, testvérek lettünk, már tudtam féltékenység nélkül sajnálni, mert hiszen neki örökké beomlott az a híd, amelyet ismert. Az enyém áll – gondoltam diadalmasan –, az enyém ugyan a mindenségen áll” (85.).

Ezzel kontrasztba is állítható kettejük sorsa, hiszen az avignoni híd az elveszett élet mellett magába foglalja Cili tehetségét, az éneklést is, amivel hiába vívja ki az emberek szeretetét és megbecsülését, ez a híd számára örökre beomlott, míg Magdolnáé minden dicstelensége és kezdetbeli féltékenysége ellenére is áll: „Nem tudom rögzíteni, mikor bocsátottam meg neki, hitbéli előzetes korunk melyik szakaszán, hajdani kirobbanó sikerét az avignoni hídon, nyilván hamar, és nem muszájból. Valami misztikus egymásra ismerésben váltunk ikerpárrá, zavart boldogsággal kapaszkodtunk össze, mert mindketten mást akartunk, mint amit éltünk, Cili voltaképpen azt, ami valaha volt, én azt, ami még csak eljövendő: egyikünk egy elvesztett, másikunk egy meg se kezdődött életet.” (162–163.) Ezzel az elbeszélő Cilit úgy tünteti fel, mint akinek a valódi élete a szülei haláláig tartott, de maga Cili is így gondol önmagára: „– Dódi – hallottam –, nem vették észre, hogy akkor a demarkációs vonalon én is meghaltam. Mostanáig tartott, hogy helyemre kerülök és feleszméltem, én halott vagyok, nem árva.” (399.) Cili sorsa, korai halála az elbeszélő- és Cili szólamában is eleve elrendeltnek, megváltoztathatatlannak tűnik.

Ugyanez az eleve elrendelt, megváltoztathatatlan mozzanat Magdolna sorsát is végig kíséri. Az elbeszélő önmagát akaratosnak, hevesnek, haragosnak, kegyetlenül féltékenynek ábrázolja, aki mindig mindent jobban tud másoknál, és a viselkedésében mindig találnak valami oda nem illőt. Mindez leginkább az iskolai teljesítményében válik kiugróvá. Az iskola a Dóczy Gimnázium, amelynek hosszú leírásokat szentel az elbeszélő, hangsúlyozva fontosságát, a „kisasszonygyár” kemény, és jellemformáló erejét, ami életreszólóan meghatározta az énelbeszélő Magdolna – s minden kétséget kizáróan a szerző, Szabó Magda – pályáját is. A „kisasszonygyár” nemcsak a kiváló és magasan képzett pedagógusaival készítette fel a lányokat az életre, hatalmas tudásanyagot és követelményeket támasztva feléjük, hanem kemény szabályokkal, házirenddel nevelték őket hazaszeretetre, hitre, erényre, és teherbírásra. Magdolna nehezen illeszkedik ebbe a zárt közösségbe, hatalmas, otthonról hozott tudásanyaga megnehezíti a nem elég képzett és fantáziátlan pedagógusok dolgát, míg kérlelhetetlenül makacs jelleme meggátolja az alkalmazkodásban és az alázatban. Egyikükről így ír: „Anyámat sűrűn bekérette, azzal, hogy panasza van rám, elismeri, tudom én, amit kérdez, de másképpen, mint ahogy ő elvárja, valahogy szabálytalanul. […] Amivel gondot okoztam neki, mindig a plusz okozta, amit hazulról magammal hoztam az iskolába.” (143.) A rendszerbe való beilleszkedni nem tudást többször megfogalmazza az elbeszélő, nemcsak az iskolai szabályzatnak nem tud megfelelni, hanem a társadalmi, vagy akár a családi elvárásoknak sem: „vigyázat, valami végzetes szabálytalanság észlelhető a Szabók szelíd világában, a puritán, hófehér porcelánkészlet egy findzsája elüt a készletből, s amilyen kifürkészhetetlen az egek urának tervezése, minden vendég mindig azt a szerencsétlen findzsát veszi a kezébe” (106.)

A Magdolnában lévő szabálytalanságnak a metaforája a kutya, Munkácsy Mihály Ecce homo című képén. Házi feladatként Munkácsy képéről kellett fogalmazást írnia, de Pilátus vagy más jelentős bibliai személy nézőpontja helyett az írónő a kutyáét választotta. Az értetlen és fantáziátlan tanerőtől a kreativitásért és merészségért cserébe meghurcolást kap, de ez egyben felkelti az érdeklődését a későbbi mentorává váló kémia tanárnak. Ugyanakkor Munkácsy kutyájának esete metaforájává válik Magdolna szabálytalanságának: „Akkor még nem tudtam, hogy Munkácsy kóbor állata, aki egy pillanatra megállt bámészkodni hontalan létében, s a jeruzsálemi tömegből figyeli, mi történik voltaképpen Pilátus előtt, folyton visszatér majd életem eseményei között, formát és nevet cserél, de mindig összefoglalója lesz mindennek, amit személyemben vállalhatatlannak és elítélőnek érzékelnek.” (161–162.)

Az okos, de problémás Magdolnával szemben fogadott testvére a tökéletes diák: „Mindenki kedvence volt, legnagyobb megdöbbenésemre az enyém is” (105.). Szorgalmas, engedelmes, türelmes, nagy benne a jóság, mindemellett jó tanuló, de nem kiemelkedő, sok, de elfogadható hibával: „Cili szinte elefántcsont golyó volt a nevelők kezében, bár sose lett kimagasló növendék, leckét előadni nem tudott, csak tényeket közölt, meg elhadart, mint akinek fáj a beszéd, és siet, hogy hamar vége legyen. A dolgozatai is korrektek, tényszerűek voltak, […] itt meghúzza magát, azt a módszeres egységet sem tudja érzékeltetni, amit nagyon tud, mert valami alighanem örökre ott maradt Ciliből azon a határon, ahol elölről is, hátulról is sortűz fogadta famíliáját.” (145.) Cili megfelel a „kisasszonygyár” követelményeinek, könnyen alkalmazkodik a szabályokhoz, megszeretteti magát a nevelőkkel, míg Magdolna vele ellentétben borzolja tanárai kedélyét, és a kiemelkedő teljesítményét is értetlenkedve, rossz szájízzel fogadják, hiszen minden teljesítménye valahogy más, szabályszerűtlen, nem tiszteletteljes és mérsékletes, amit a kisasszonygyár követelne, hanem tiszteletlen és mértéktelen. A szereplők életét a sors irányítja, amihez Cili és Magdolna két különféle viszonyulást testesít meg. Cilit a mindent megelőző jóság, szeretet és belenyugvó passzivitás jellemzi, Magdolnát pedig a műveltség, a képzelet, és az alkotó aktivitás. Cilit mindenki azonnal megszereti, míg Magdolna állandóan összeütközik a családján kívüli nevelőkkel.5

Hasonló a kontraszt a két lány tehetsége között, amelyek egyszerre bontakoznak ki. Cili gyönyörűen énekel, sikere töretlen, a közösség támogatását élvezi, köztük Magdolnáét is, aki a kisgyerekkori féltékenységét legyőzve szereti testvérét. Magdolna tehetsége az írás és a szavalás, amit nem igazán értékelnek, az iskolában nagyon kevesen ismerik fel a tehetségét, helyette rendbontónak gondolják, otthon sem  tekintik ezeket kiemelkedő teljesítménynek, hiszen a szavalás, az írás, a történetmesélés adománya megszokott, családi öröksége a Szabóknak, Jablonczayaknak egyaránt. Cili karrierje egyenletesen ível felfelé, egészen a haláláig, Magdolna útja pedig tele van nehézséggel és meg nem értéssel, mégis egymás iránti szeretetüket mutatja az irigység hiánya, Cili bánata, és melankóliája testvére sikertelensége miatt: „Cili kicsit szégyenkezve fogadta a gratulációkat, s tudtam, azért nem lelkesebb, mert érezte, szegény Dódi megint lemaradt mögötte az avignoni hídon.” (153.) Cilire jellemző az empátia, az odafigyelő szeretet, az önmagáról való lemondás, még akkor is, ha az ő csillaga ragyog jobban, vagy ha az ő szerelme a tragikusabb, érettebb, és ő szorulna vigaszra.

A két lány szerelme egyazon időben bontakozik ki, szerelmük megélésének módja élesen különbözik egymástól, mégis megférnek egymás mellett, hiszen ugyanannak az érzelemnek két különböző oldalát képviselik. Magdolna kamaszos szerelemmel szeret, érzelmeinek tárgya a latin tanára, aki figyelmen kívül hagyja a lányt, viszont viszonyt folytat egy másik diáklánnyal. Magdolna az intelligenciája miatt szeretett bele Ágostonba, de érzelmei kezdetlegesek, felszínesek, inkább a fizikai vágy felől közelít hozzá. A férfi iránta tanúsított érdektelenségétől látványosan szenved, érzelmeit csak akkor adja fel, mikor rajtakapja szerelmének tárgyát az egyik iskolatársával, és rájön, hogy a férfi az egyik tanárnőjével is viszonyt folytatott. Magdolna szerelmi ügyeire az elbeszélő én részletes leírásokat szentel, amelyek kronologikusan illeszkednek a regény cselekményébe. Ezzel szemben Cili szerelmének nincs explicit leírása, az elbeszélő nem lineárisan meséli el a kauzálisan egymásból következő részleteket, hanem fel-felvillantva, általában csak utalgat rá, a feltételezéseit, következtetéseit osztja meg.

Cili szerelmének nem lehet ismertetni a pontos részleteit, történetét, hiszen Cili Magdolnával szemben a hallgatással nemcsak védte, de ki is fejezte Textor iránti érzelmeit. Cili létezése a mű mimetikus terében az írói kitaláció eszköze, ennek mintegy véletlen, „szövegszerű” bizonyítéka, hogy Cili szerelme, Textor a nevében hordozza a textuális létezés eshetőségét.6 Az elbeszélő elszórtan helyezi el az amúgy lineárisan elmesélt cselekményben testvére Textorral való kapcsolatát és annak részleteit, miközben már nem az olvasóhoz beszél, hanem közvetlenül Cilihez: „Felső tagozati ízlésedet meg végképp nem tudtam követni, a magunkfajta igazán tudja, mi a tragédiája Textor Ádámnak, […] Nehéz világ volt, trianoni világ, Textor is árva, mint te. Hát hallgattál rám, figyeltél egyáltalán?” (151.) Cili és Textor kapcsolata a megismerkedésüktől kezdve lehetetlennek, tragikus végkimenetelűnek látszik, hiszen Textor egy felbonthatatlan egyezség szerint már valaki másnak a vőlegénye. A sorsszerűen kikerülhetetlen véget az elbeszélő is érzékelteti, már az első néhány fejezetben utal testvérének beteljesülhetetlen, igaz szerelmére, miközben Rómeóhoz és Júliához hasonlítja kettősüket. Emellett előrevetíti Cili korai, balesetben lelt halálát, amiről azt sugallja, hogy valójában a beteljesületlen szerelem okozta: „itt ismerkedett meg Textorral Cili, és lehet, hogy a tengerben szenvedett baleset okozta sérülés ölte meg, de ezt csak Tonelli hitte el, a férje. Textor, aki akkor már Japánban élt, tudta, hogy ez csak fedőnév: tenger.” (131.) Korai halálát maga Cili is érzi: „Ez volt az az este, mikor Cili átkönyökölt hozzám Brüll bácsi ágyából, és azt suttogta: »Én nagyon gyorsan meg fogok halni, Dódi, de ne mondd el senkinek” (173.).

Az elbeszélő szubjektív értelmezésén keresztül, Cili halálának oka még fontosabbá, mélyebbé teszi Cili szerelmét, választása, Textor Ádám a saját akarata miatt válik még fontosabbá: „Textor volt az egyetlen ember testvérem életében, akit ő jelölt ki magának, minden más fontos szereplőt eltervezetlen körülmények adtak neki, anyát, apát, testvért, hitágazatot, hazát, tartózkodási helyet, iskoláztatást; Textort, mint élete leendő társát ő választotta ki.” (381.) Ám ez az ábrázolt végzetszerűség elkerülhető lett volna, hiszen Textor Magdolnával való találkozása alkalmával megemlíti, hogyha nem tudnak lemondani egymásról, akkor elszökteti, vagy ha Piroska mentőakciója sikerrel jár, akkor egybekelhettek volna. Így Cili és Textor sorsa ugyanannyira fakad a jellemükből, mint a körülményeikből. Nem keresnek kiutat, nem próbálnak felülkerekedni a körülményeken, helyette fejet hajtanak a családi, a debreceni, és a kálvinista törvények előtt. Az elbeszélő szerint „Cili személyében olyan valaki élt, aki megszokta nálunk, hogy kérni illetlenség, adni öröm, adósságot fizetni kötelező” (321.). Ehhez mérten Cili nem is próbál tenni a körülmények ellen, ahogy Textor sem, beletörődnek Textor jegyességébe, még úgy is, hogy az elbeszélő sokkal később megtudja, hogy akkor már sem a menyasszonynak, sem az apósnak nem kell már a fiú. Sőt, az elbeszélő említést tesz életének egy későbbi részletéről, amelyben találkozott Textorral, az immár Japánban dolgozó orvossal, és annak japán feleségével. Vagyis az előre elrendeltnek látatott vég elkerülhető lett volna, ami ellen a két szerelmes mégsem tett semmit: „Míg távol voltam, lélek tépődött el lélektől, nem test egyesült testtel, Trianon büszke és tiszta árvákat nevelt.” (405.) Cili valós tragédiája ezáltal abban a megváltoztathatatlan szelídségben, jóságban, és önzetlenségben keresendő, amelyet az elbeszélő és mindenki más is annyira csodált és szeretett benne. Ahogy Bodó Márta mondja: „Szabó Magda […] regényei hősei végeredményben változásra képtelen, irgalmat és felejtést nem ismerő szereplők, akikben ott lobog az engesztelhetetlen, génekbe vagy családregényekbe kódolt, mintegy öröktől adott sors, megváltásra, változásra alkalmatlan jellemvonásaik lappanganak”.7 A regény címe Cili tragédiájára utal, az elvesztett szerelmére, és Cili elvesztésére is. Cili arra kéri az elbeszélőt, hogy írjon neki szöveget Beethoven Für Elise című zongoraművére, s mivel a regény is ezt a címet viseli, így a kötet, mint szöveg egyfajta emlékállításként is szolgál Cilinek.

Feltehetővé válik a kérdés, hogy valójában kinek az életrajzát olvassuk? Ezt a könyvet az én írja, hatja át, miközben valaki mást állít a mű centrumába, mégsem képes önmagán túlmutatni.8 Hiszen a „regény főhőséül jelölt Cili történetét is mindenekelőtt a narrátorhoz való viszonyában jeleníti meg, mint az utóbbi »sokféle önmagá«-t.”9 Cili és Magdolna egymás, kontrasztjai, kiegészítői, többször utal rá az elbeszélő, hogy ők tulajdonképpen egyek: „Cili én voltam, ő meg én, azaz egymás hiányai, ketten alkottunk reális egészet.” (49.) De Cili is ugyanezt teszi: „mi ketten tettünk ki egy lányt” (173.). Egymás világának tartó oszlopai, az egymás iránti szeretetben képeznek egységet, miközben sorsuk, jellemük jól elkülöníthetően más, mégis életüknek hangsúlyai, kiteljesedési lehetősége ugyanaz. A Für Elise elsősorban Ciliről szól, a valóságban sohasem, csak a szöveg terében létezett trianoni árváról. Cili a regényben az elvesztett, mélységesen jó, tragikus sorsú testvér, Magdolna másik, talán jobbik fele, kinek szenvedése, sorsa már akkor eldőlt, mikor sortüzet nyitottak a családjára, s ez alól a sors alól sohasem tudja felszabadítani magát. De ugyanannyira szól, bár kimondatlanul az énelbeszélő, és az elbeszélt énről, Magdolnáról, iskolaéveiről, gyermekkorának jellemformáló eseményeiről, személyeiről, előrevetítve, hogy mennyi minden vár még rá, míg testvérére leginkább csak a halál, amit a mű kezdetétől fogva sejtet.
Kincsem, ez egy baromi jó írás, csak a végén megint úgy tűnik, hogy Cili élt…

 

Jegyzetek


1 Kiss Noémi, „Cili én vagyok” avagy a régimódi textuális tér, Irodalmi Szemle, 2004/1, 59.

2 Kiss Noémi, Görbe tükör – csábító önéletrajz. Kortárs „női” elbeszélők: Szabó Magda, Polcz Alain, Lángh Júlia és Hillary Clinton, Irodalomtörténet, 2004/4, 529.

3 Szabó Magda, Für Elise, Bp., Európa, 2010, 48. – A regényből vett idézetek ebből a kiadásból származnak.

4 Bodó Márta, Szabó Magda, a brutális, Látó, 2015/11, 110.

5 Sturm László, Szabó Magda: Für ELise, http://epa.oszk.hu/00300/00381/00079/sturm.htm, Letöltés ideje: 2017. 05. 22.

6 Kiss, Görbe tükör… i.m., 529.

7 Bodó, i.m., 109.

8 Kiss, „Cili én vagyok”… i.m., 60.

9 Nagy Boglárka, Párhuzamos életrajzok, http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/96/parhuzamos-eletrajzok, Letöltés ideje: 2017. 05. 22.