A közösség szíve: a nő || 2017

Homage à Szabó Magda

Régimódi történet arról, aki megmaradt Szobotkánénak
Évfordulós emlékezés Szabó Magdára

Tornay Judit

Szabó Magda A Jablonczay Egyesület meghívására előadást tart és dedikál Debrecenben 2006. szept. 27-én

Szabó Magda Magyarország XX. századi történetének legnagyobb írónője – és jelentős lírikusa. Születésének 100 évfordulója kellő aktualitást ad életének és munkásságának vizsgálatára – megerősíti ezt az aktualitást a reformáció 500 évfordulója is, hiszen az írónő a Református Egyház elhivatott, munkás tagja volt, aki nőként elsőként kapta meg a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoki tisztségét.

Egy írónő életét és munkásságát nehéz egyidőben, egy rövid tanulmányban vizsgálni – még akkor is, ha erre ő maga bátorít fel bennünket azzal, hogy több önéletrajzi ihletésű könyvet írt.

A valósághűség minden vizsgálat alapvető igénye, de ebben az esetben ez a szempont meglehetősen sok nehézségbe ütközik –ha csak azt az információhalmazt nézzük,  amit Ő maga érdemesnek látott könyveiben és interjúiban megemlíteni – és mivel ezek mennyiségileg túlsúlyban regények, értelemszerűen keveredik bennük a fikció és valóság.

E munka elvégzésére tehát azt a hipotézist választottam, hogy igaznak tekintek minden olyan információt, amely legalább két külön műben meg van erősítve, illetve azokat, amelyeket cikkek, megemlékezések, kritikák tartalmaznak. Ez a cikk tehát nem tekinthető komoly szakmai munkának, pusztán az írónő által elmondani kívánt életképek vizsgálatának.

Az írónő öt könyvét kívánom részletesebb vizsgálat alá venni: a szüleiről írt „Régimódi történet”-et, a gyermekkoráról írt „Ókút”-at, az ifjúkorát ismertető „Für Elise”-t, s házasságáról szóló „Megmaradt Szobotkának” címűt, és az idős éveit rekonstruáló levélgyűjteményt, a „Drága Kumacs” – ot. Ennek célja – ahogy fent említettem, kizárólag az írónő önvallomásainak vizsgálata.

A „Régimódi történet” a magyar „Rómeo és Júlia” – ugyanolyan – ha nem még keservesebb véggel –, hiszen mi lehetne a halálnál is szomorúbb, ha nem az, hogy a szerelmesek: Emma és Kálmán kiábrándulnak egymásból, több gyermekük meghal, egyet szinte elrabolnak tőlük, és hosszú évekig kegyelemkenyéren nyomorognak…?!  Talán nem olyan poétikus, mint a fiatalon bekövetkezett halál, de legalább annyira tragikus, és ugyanúgy felfedezhető benne a külső hatalmak negatív befolyása a szerelmesek életére: Rickl Mária és Bányai Ráhel sosem engesztelődő alakjában – akik mint valami haragvó Sors – elve reménytelenné teszik a fiatalok jövőjét.

A naiv, szenvedélyes, ugyanakkor művelt és melegszívű Gacsáry Emma így kerül az ellenállhatatlanul sármos és abszolút mértékben felelőtlen Jablonczay Kálmán bűvkörébe, hogy aztán 9 gyermek szülése után egyedül és szinte nyomorban, morfinistaként végezze az életét. Kálmánnak sem jut sokkal jobb sors: családjából szinte kitagadva, legutolsó szerelmével – a kor társadalmi megítélése szerint – szégyenben és nyomorban hal meg súlyos, nehéz betegségben, utolsó gyermekét soha nevére venni nem tudva.

A Régimódi történet teljes betekintést ad Szabó Magda édesanyjának származásába és gyerekkorába – ennek tényei nagyobbrészt megfelelően alá vannak támasztva. Ami Szabó Magda életére nézve fontos ebből, az a Jablonczay Lenke jellemét, életét meghatározó dolgok: a szüleitől való erőszakos elszakítás, a nehéz és hideg gyerekkor, nagyanyjának későn érkező szeretete, a Svetits intézetben töltött évek - és azon belül is az akkori főnöknő: Stilmungus Mária Margit egyénisége -, Bartók Bella barátsága, a József iránti szerelem, a Majthényi Bélával kötött első házasság, Szabó Elek feltűnése – és a vele való házasság.

Érdekes kérdés volna annak vizsgálata, hogy hogyan alakult volna Jablonczay Lenke – és ennek függvényében természetesen Szabó Magda sorsa – ha szerencsésebb körülmények közé születik, ha apja nem tékozolja el Gacsáry Emma mesés hozományát, vagy a nagyanyák bármelyike megszánja a nincstelenné vált, több kisgyermeket nevelő házaspárt. – Mindenesetre a könyv tanúsága szerint sem a református Bányai Rákhel, sem a katolikus Rickl Mária nem kegyelmezett, és ezáltal egy olyan elátkozott mitológiai helyzetbe taszították az ifjú Jablonczay Lenkét, amiből épp személyiséggel, sérülés nélkül aligha lehetett kiverekednie magát. Jablonczay Lenke mégis különleges egyéniséggé alakult, többféle művészi tehetséggel bírt- ennek köszönhetően Szabó Magdának csodálatos gyerekkora volt: mindazt megkapta, amit Jablonczay Lenke hiányolt gyerekkorában szóismétlés: ragaszkodást, szeretetet, szabadságot. Mindezt csak erősítette, hogy apja, Szabó Elek ugyanolyan kreatív és adakozó lélek volt, mint édesanyja. Nem véletlen, hogy Szabó Magda több alkalommal így nyilatkozik: „Két tündér gyereke voltam, két íróé”.

Az, hogy teljesen szabadon és korlátok nélkül nevelték később okozott néhány problémát az írónő gyermek, kamasz és felnőtt korában is.  Ugyanakkor természetesen sokat nyert is vele: a meseregényei anyagát bevallottan Jablonczay Lenke estimeséiből írta: a „Szigetkék”-et gipszágyban fekvő anyja vigasztalására írta meg, és laponként küldte haza Debrecenbe. De ugyanebből az anyagból született a Tündér Lala és a Bárány Boldizsár is.

Nem lehet tudni, hogy Jablonczay Lenke mennyire volt boldog - házasságai, gyermekei is kicsit eleve elrendeltetett sorssal rendelkeznek – a szegény, beteg Majthényi Bélának, az első férjnek esélye sincs, hogy bármilyen szinten társa legyen szépséges és elbűvölő feleségének, csakúgy, ahogy fiának, az ifjabb Bélának sincs esélye megszerezni anyja ragaszkodó, elsődleges szeretetét – ezt majd csak a második házasságából, Szabó Elektől származó Magda lánya kapja meg. Ahogy ifjabb Majthényi Béla mondja testvérének, Magdának a Régimódi történet 326-oldalán:
„Igazán csak téged szeretett – mondta gyakran Béla testvérem, nem szomorúan, tárgyilagosan. – Míg meg nem születtél, addig is éreztem, hogy van valami baj, de mit fog fel egy olyan kis gyerek. Mikor aztán megláttalak mellette, és megláttam az arcát, ahogy rád tekint az ágyban, mindjárt tudtam, hogy téged várt.” „Te fiú voltál – mondtam a fivéremnek. – Nekem azt mondta, megriadt a kis testedtől, a fürdetéstől, hogy meg kellett érintenie téged ott. Hiszen tudod, milyen volt. Fiú voltál, nem lány, ennyi az egész.” „Persze – mondta a bátyám –, fiú voltam. De nem tehettem róla. Mint valami görög hős, csepp koromtól bűnhődtem valamiért, ami nem az én hibám volt.”

És valóban, ahogy az írónő megjegyzi e könyvének elején, a 17. oldalon:
„Jablonczay Lenke nem élt nyolcvankét évet és néhány hónapot, hanem meghalt, fiatalon, épp negyvenkilenc évvel és tizenkét héttel hamarabb, mint a valóságban, meghalt élete harmincharmadik évében, 1917. október ötödikén, azon a napon, amelyen a lánya megszületett. Csaknem harminchárom évet élt, neki-nekifutva a lét ketrecének, felsebezve karját-homlokát, csaknem harminchárom évig kísértette a félénk reménység, talán mégis lesz önálló útja valamerre. 1917. október ötödikén Jablonczay Lenke befejezte önálló létét, tudomásul vette, nem juthat osztályrészéül a regényekből ismert, a gyerekkortól a sírig kísérő, gyönyörű szerelem, de nem lehet belőle zongoraművésznő, nem lehet író sem, nem lehet őbelőle semmi. Azontúl már nem várt több változást, nem is moccant: lecövekelte magát újszülött gyermeke mellé. A napon, amelyen életet adott, Jablonczay Lenke megszűnt élni, és bár csaknem ötven évig lélegzett még, attól fogva csak a lányának volt története, Jablonczay Lenkének már nem.”

A régimódi történet összes egymásba ágazódó története, Emma és Kálmán tragédiákba fulladó házassága, az ellopott iszonyú gyerekkor, Lenke reménytelen szerelme a bankár Józsi iránt, és mindaz, amit felnövése során tapasztalt, része-alapja-feltétele lesz majd annak, ahogy az írónő, Szabó Magda megszületik és felnő.

A Régimódi történet végén már megjelenik Szabó Elek alakja, akiben Lenke végül megtalálja élete szellemi párját – bár a szívét sosem adja neki teljesen. A kiváló szellemi képességekkel és emellé játékos gyermeki kedéllyel, hatalmas műveltséggel rendelkező férfi legalább akkora szerepet játszik Szabó Magda gyermek és ifjúkorában, csakúgy formálja az írónő különlegesen karakteres egyéniségét, mint az anyja.

Ezzel el is érkeztünk Szabó Magda születéséhez, és az Ókút regényhez, amelyet 1970-ben ír meg az Abigéllel szinte egy időben – férje, Szobotka Tibor kérésére, hogy megtudja, milyen volt felesége gyermekkora. Ilyen szempontból maga az Abigél is jelentős lehetne tanulmányunkban, hiszen annak helyszíne – a kitalált árkodi Matula valójában az írónő debreceni Dóczi iskolája, ahol a fiatal éveit töltötte. Rendszere, szigorúsága, de még az egyenruhája és több szereplője is valós – Szabó Magda iskoláséveinek kísérői. Ugyanakkor, mivel a történet teljes egészében fikció, nem igazán használható fel önálló hiteles forrásként – viszont a „Für Elise” könyvbeli tanárok alakjait összevetve az Abigél-béliekkel jóval árnyaltabb képet kaphatunk, mint ennek vizsgálata nélkül.

Az Ókút hitelességéhez nem fér kétség – talán azért is, mert nem regény, hanem inkább életrajzi beszámoló.

Az Ókút című könyvből ismerjük meg leginkább Szabó Magda gyermekkorát. A rendkívüli kislány folyékonyan beszél latinul, ismeri a teljes görög mitológiát, saját képet alakít ki Istenről - akit magyarnak vél, részben Petőfi versei miatt (Hortobágy Isten homloka, bokrétás kalap) – másrészt nemzeti elfogultságból. Alsó elemista éveit jórészt otthon tölti, mivel kifejezetten beteges gyermek – ez talán annak is köszönhető, hogy Debrecen ostroma alatt született, nehezítette a helyzetet, hogy farfekvéses volt – „úgy rúgtam magam a világra” írja néhány helyen,  ráadásul anyja fertőzést kap, majdnem két évig betegeskedik a szülés után.  Szabó Magdának egy hetet jósolnak világrajövetelekor – nem véletlenül: a csecsemő tüdőgyulladást kap – apja ápolja ki a betegségből. Ez a kezdet erősen legyengítette az egészségét, és természetesen fokozott szülői aggodalmat, gondoskodást váltott ki.

Anya, a tanítónő végzettségű kiváló pedagógus tanítja mindenre, később még latinra ( a nyelv grammatikájára, mert szókincse és beszédmoduljai már voltak az apajával való gyerekkori társalgásokból) és finnre (aminek érdekessége, hogy ő egyik nyelvet sem beszélte, de lánya kérésére beleásta magát, és kitűnő nyelvérzékével felfedezte e nyelvek rendszerét, struktúráját). A család egyébként is tele van kiváló pedagógussal, íróval – volt kitől kreativitást, íráskészséget, pedagógiai érzéket örökölni.

Az Ókutas évek egyik legnagyobb adománya Agancsos (Mikes Edit) – aki holtáig az írónő legjobb barátnője.

Ami, vagy inkább AKI az Ókútból sajátságosan hiányzik, az ifj. Majtényi Béla – róla tudjuk, hogy többnyire náluk nevelkedett. A Régimódi történetből értesülünk arról, hogy küzdött Szabó Elek azért, hogy nevelhesse Béluskát, és hogy nevelt fia őt nevezte „Apuká”-nak, holott a saját apjával is kifejezetten jó volt a kapcsolata. Magda és Béla közt majdnem tíz év volt, ami azt jelenti, hogy az Ókút-évek alatt Béla elemistaként, gimnazistaként feltehetően még ott lakott – már csak azért is, mert 15 éves volt, amikor az apja meghalt, Gizella, mostohaanyja pedig örökségből való kitagadása és romániai szőlőbirtokai elkobzása után olyan szegény lett, hogy nem tudott volna eltartani egy gyereket. De tudjuk, Jablonczay Lenke sosem adta volna oda a gyerekét másnak: „engem odaadtak” –szorította magához Magdát rendszeresen.

Az írónő őszintén vall a testvérével való gyermekkori kapcsolatáról:
„Világéletünkben pocsék rossz testvérek voltunk a bátyámmal, anyámnak, míg élt, sosem sikerült áthidalnia a köztönk lévő nagy kor- és mentalitásbeli különbséget. Mióta nem él, gyöngédek vagyunk egymáshoz, s vágyunk egymás után, egymásban keressük anyánkat, egymás arcában, emlékképeiben, abban, amiben ő, s abban, amiben én anyánkhoz hasonlítunk. Hogy kívánta életében ezt a harmóniát lánya- és fia közt!”

Rengeteg lényeges és lényegtelen adat birtokába jut, aki végigolvassa ezt – az egyébként igen vékony – könyvecskét – hogyan éltek náluk a tárgyak, (megörökítve a Tündér Lalában) hogyan beszéltek az állatok (Szigetkék), hogyan meséltek egymásnak minden nap, hogyan formálták át mesefigurákká a környezetükben élőket, hogyan enyhítették a sérelmeiket, fájdalmaikat azáltal, hogy a velük történteket „átírták” – a nekik ártókat megbüntették és a védteleneknek igazságot szolgáltattak.

Az, hogy ez a rendkívüli mesevilág nemcsak kreativitást-fejlesztő, biztonságérzetet adó, hanem némiképp káros is volt, az csak a következő könyvből, a „Für Elisé”-ből derül ki, ahol az írónő lassan kénytelen megpróbálni a valós világba való beilleszkedést, szocializálódást.

Ezt az időszakot elsősorban a „Für Elisé”-ből ismerjük. Ez – a valósághoz való viszony szempontjából - egy igen problémás könyv(egyébként nagyszerű, és talán pont a valóság lebegtetése adja egyik értékét), olyan mértékben keveri a fikciót és a valóságot, mint Esterházy Péter Harmonia Celestis-e. Már az alapfelállás is kevert – bevallottan életrajzi indíttatású írás, ugyanakkor a narrátor melletti főhősnő: Cili - kitalált alak. Figyelmes olvasó számára viszonylag jól felfejthető, hogy kit- kiket rejt:
„Cili én vagyok, sokféle önmagam” (Für Elise 48. o.)
„Lenke remélt reinkarnációja Cili lett, aki szép méltóságát alázattal viselte” (Für Elise 94. o.)

Ehhez járul még egy igen fontos szál: Cili a Szabó Elek által képeslapon „megrendelt” lány. (az akkor még udvarlónak sem nevezhető férfi egy szőke kislányt ábrázoló képet küld Jablonczay Lenkének– hiszen ő tudja, nem sejti, hanem valóságot létrehozó akarattal akarja a Lenkével való házasságot, és az abból származó kislányt.) Szabó Elek családjában szokás volt a vágyaikat, álmaikat történetek mondása által kielégíteni - Szabó Magda tehát kárpótlást nyújt akkor már rég halott szüleinek a képeslapbeli szőke lány alakjának megteremtésével. Ő, Cili az, aki rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, mivel ő nem: muzikális, szerethető, jó, alkalmazkodó, szép, közkedvelt – ugyanakkor, mivel Jablonczay Lenke gyermeke, ő is igazi egyéniség – sőt, sorsában újraélheti Jablonczay Lenke boldogtalan szerelmét – de ugyanúgy nem talál boldog véget – feltehetően azért, mert Szabó Elek lánya nem tudta elismerni, nem hitte, hogy József-Trextor mellett anyja boldogabb lett volna, mint apja mellett. (Ez a párhuzam egyébként konkrétan is le van írva a könyvben: Szabó Elek kirakja kávéból József kezdőbetűjét jelezve, hogy felismerte a párhuzamot Trextor és a régi szerelmes között.
Szabó Magda iskolai évei hitelesen vannak ábrázolva a műben, szinte minden mozzanatnak megtaláltam máshol is a leírását: megtörtént a „Ecce homo” kiskutyájának ábrázolása és az emiatt széjjeltépett dolgozat, az írónő elemistaként valóban „felmondott” a cserkészségnél, és emiatt többéves üldöztetésben volt része -, és hitelesek a – nevükben, és néhol oktatott tárgyukban megváltoztatott – nevelők,akik alsóban többnyire akadályozták, felsőben már inkább segítették Szabó Magdát íróvá válásában. És van cikkben ejtett célzás a fantasztikus párbajszerű latinérettségin szövődött szerelem hitelességére is, olyannyira, hogy az államtitkár valódi villája jelenik meg az Abigél Vitay –házában.

Sok másik regényfigurájának modelljére ráismerhetünk ebben a könyvben, ott van a franciatanár, akiről Kőniget, ott András Anna, akiről Az Őz Angéláját mintázza (egyébként ott van maga az őz is, aki valóban kiszökik egy éjjel és a síneken pusztul el.), Gizella nagynénje a mintája Kémery Klárának, és a apja hivatali szolgálatában álló, de otthon is gyakran feltűnő hajdúk is megjelennek a „Freskó” Anzsujában, vagy a „Mondjátok meg  Zsófikának” Pista bácsijában.

Amit a sok köréágyazott fikció között megtalálhatunk, az az igazság, hogy Szabó Magda mesés gyerekkora egy nagyon problémás ifjúkorba torkollott, ahol ő nehezen szembesült a kötöttségekkel, a többi ember „másságá”-val – bár pontosabb lenne itt a „normalitás” – amennyiben a többségi kultúrát fogadjuk el „normá”-nak (mint rendszerint) - szó használata, hiszen az írónőnek akkor kellett felismernie azt, hogy az emberek többsége merőben más, és az a világ és értékrendszer, amit ő otthon megszokott, mások számára elfogadhatatlan, ijesztő.

Szerencse, hogy rendkívüli tehetsége révén néhány támogatóra is talál – nem a kitalált testvér, (bár neki van valós megfelelője, Mikes Edit, aki osztálytársa volt az írónőnek) – hanem olyan felnőttekre, tanárokra, akik felismerik a benne rejlő rendkívüli tehetséget és segítik – ha át nem is tudják segíteni – élete buktatóin.

Szabó Magda tehát fiatalként megvívja a maga harcát a korlátolt magyartanárral, aki sérelmezi a kutya szempontjából megjelenített Ecce homo-t, a matematika tanárnővel, aki a cserkészetből való kilépését nem tudja megbocsájtani, az igazgatónővel, aki csak a problémás, mindig bajt keverő diákot látja benne, a latintanárral, aki ugyan felismeri és értékeli latin-tudását, mégis életének egyik nagy csalódását okozza. Mindezek az igazságos és igazságtalan, érthető vagy méltánytalan küzdelmek felkészítik arra az életre, aminek eseményeiről a férjével közösen írt „Megmaradt Szobotkának” című regény szól. (Nem igazán pontos a „közösen írt” terminus, hiszen itt nem párhuzamos, összehangolt munkát jelent, hanem a férje által megkezdett, és halála után saját maga által befejezett könyvet)

Szabó Magdának a szintén író Szobotka Tiborral kötött házassága ebből a regényből követhető – ez az a mitológiai szerelem, ami mindkettejük egész életét megváltoztatja. Erről így ír a Megmaradt Szobotkának 362. és 365. oldalán:
„Honnan tudhattam volna, hogy akivel vonakodom találkozni, olyan lesz majd számomra, mint a páncél, hogy amíg csak él, mindig köztem áll majd, és a világ között, …Hogy tudhattam volna abban a percben, mikor Devecseri kimondja a nevét, hogy ha nincs Szobotka, nem leszek én sem, sem az én életművem, Rákosi iszonyú évei, a visszavett Baumgarten-díj, az évtizedekig tartó, gondosan előkészített és végrehajtott víz alá nyomás, ifjúságunk és reményeink legázolása alkoholistává zülleszt, disszidálásra bír, ideggyógyintézetbe vagy öngyilkosságba kerget. „

És:
„Annak, aki nem szerette Szobotkát, aki ártani akart neki, aki elgáncsolta vagy agyonhallgatta, meglehet az a dupla öröme is, hogy nemcsak azt a vadat találta el, akire célzott, hanem a mellette futót is. Én, ha azt éreztem, igazságtalanul bántanak, a magam egészséges temperamentuma szerint reagáltam, hol megátkoztam az illetőt, néha meglepő sikerrel és eredménnyel, hol összeomlottam, kijelentettem, nem csinálom tovább, aztán megint feltápászkodtam, és persze leültem a géphez. De boldog írói pályámon nemcsak hogy nem voltam, de minél nagyobb sikerem volt, annál hevesebben éltem át a mellettem élő másik író tragédiáját, akit sose vagy a legritkább esetben hívtak telefonhoz, akit sose vagy a legritkább esetben, többnyire azért, hogy én menjek el valahová, hívtak meg író-olvasó találkozóra, akit mint művészt többnek tartottam magamnál, s a tény, agyonhallgatják, vagy átnéznek rajta, megmérgezte minden személyes eredményemet. Boldog, mint író, életemben háromszor voltam, amikor kitüntették, amikor József Attila-díjat kapott (Simó államtitkár váratlanul bekérette az írószövetség díjazottai névsorát, s elcsodálkozott részint azon, hogy én 1972-ben még mindig az 59-es József Attila-díj második fokozatának büszke birtokosa vagyok, részint azon, hogy Szobotka semmilyen listán nem szerepel), s amikor a születésnapjára tervezett kiadványról és a tervezett rendezvényekről szóló Magvető-levél megérkezett.” 

Az együttélés inkább szövetség volt egy olyan korban,  ami - enyhén szólva - nem két kreatív, polgári származású és ízlésvilágú embernek lett kialakítva. Osztályidegenek voltak, akik nem is akartak asszimilálódni. Támogatták egymást az írói munkájukban – Szabó Magda is kikönyörgött Szobotkából néhány könyvet, sőt, annak halála után egész hagyatékát ő gondozta- Szobotka tulajdonképpen csak ekkor, felesége szerkesztő-kiadó munkája által lett elismert író.
Amit kevesen tudnak, az az, hogy Szabó Magda egyébként először költőként indult – több verseskötete is megjelent (Bárány Neszek), csak a minisztériumból való elbocsájtása - a hallgatás 10 éve alatt kezdett prózát írni.
Erről az időszakról így ír: (Megmaradt Szobotkának 362.o.)

„Ha ő nem áll mellettem, kalapáccsal verem szét az írógépemet írás helyett, ha nem fogja a kezemet, és nem unszol naponta, dolgozzam, nem írok én se Freskó-t, sem Őz-t, nem írok én semmit átkozódó verseken kívül. „Nekem írd meg! – kért, mikor végképp abba akartam hagyni mindent –, nekem egyedül, és ne törődj mással. Ha szeretsz, elég kell, hogy legyen neked az, hogy én vagyok az olvasód.”

Az első könyvei: „Mondják meg Zsófikának”, „Freskó”, „Bárány Boldizsár”, „Szigetkék”, „Őz”, „Disznótor” ezek alatt az évek alatt készültek, és a fiókban várták a megjelenést.

Az írónő 1959-ben lesz ismét „fogyasztható” – illetve kiadható - megszűnik a megjelenését gátló rendelkezés, sorban jelennek meg könyvei. Három ifjúsági regényéből kettő ekkor születik: „Születésnap”, „Álarcosbál”, de jönnek az igazi felnőtt „szabómagdá”-k is: „Pilátus”, „Danaida”, „Mózes 1-22”.  és sokak szerint a legkülönlegesebb a : „Katalin utca” – ami a halálról, illetve Szabó Magda halálfélelméről szól.

Az „Abigél”-t és az „Ókút”-at ahogy már említettem, férje kérésére írja, hogy az megismerhesse a fiatal éveit – Majd belekezd a régóta tervezett anya-regénybe, a „Régimódi történet”-be, ami csaknem 5 évig készül,- közben csak két dráma és néhány vers jelenik meg az írónőtől.

Szobotka halála után 7 évig nem jelentkezik saját kötettel Ebben az időszakban egy drámatrilógiát ír. (Szabó Magda drámái külön tanulmányt érdemelnének, mind történelmi terük, mind formaviláguk, mind üzenetük szempontjából.)
Egy írónő munkássága kapcsán életművének állomásait nem szokás a családi állapota felől megközelíteni: férje halála azonban olyan jelentőségű volt Szabó Magda életére, hogy ennek súlyát csak e módon lehet megfelelően érzékeltetni. Szobotka halála utáni időkről kevés mű maradt fent, szerencsére kiadták Szabó Magda és Haldimár Éva levelezését – illetve a Szabó Magda leveleit „Drága Kumacs” címmel. Erről az időszakról tehát elsősorban ebből az autentikus forrásból meríthetünk.

Hogy férje halála után nem lett öngyilkos, azért elsősorban hite, másodsorban a férje életművéért érzett aggodalom volt az ok. Bár Szobotkának ígéretet tett arra, hogy halála után elégeti az író minden kiadatlan művét, mégsem tudta megtartani ígéretét. Magánál mindig nagyobb írónak érezte férjét, ezért iszonyú mennyiségű munkát fektetett könyveinek posztumusz kiadásába. Megrendülve tapasztalja, hogy mennyi kiadatlan művet hagyott hátra maga után a férfi. Eléri, amit életében sosem tudott, hogy nemcsak kiadják, hanem olvassák is Szobotka könyveit – dicsérő kritikákat kap, évfordulókon pedig hatalmas koszorúhegyeket a sírjára. Sem ez, sem a saját írói pályáján is beérő egyre nagyobb siker nem teszi boldoggá Szabó Magdát.

Erről így ír:
„Hülye halál, ha azt hiszi, hogy meg lehet ölni valakit, aki már halott” (Drága Kumacs!153.o.)
„Lehet élni levegő nélkül és merev boldogtalanságban, csak éppen kellemetlen” (Drága Kumacs! 178.o.)

Ezt az időszakot néhány dráma, és két könyv jelzi: az „Ajtó”, amit Szabó Magdáék egyik bejárónője, Szűcs Juliska ihletett és a „Pillanat”, ami a latin-szakos, Vergiliust és Horátiuszt kívülről szavaló – görög-mitológia-mániás Szabó Magda egyetlen olyan könyve, ami az ókorban játszódik – Trója eleste után férje Aeneas testében menekülő Creusáról szól. Érdekes módon ezt a történelmi-fantasztikus művet emlegeti késői leveleiben úgy: „az én egyetlen hiteles önéletrajzom”. – Sokszor Creusaként beszél magáról – igaz, használja a Mabel Shanlett és Kumancs - később szemromlásakor a Csakaballalát nevet is.

Ezután már kevés szépirodalmat ír, Vörösmarty elemzésekkel, cikkekkel jelentkezik – két novellás ill. esszégyűjteménye jelenik meg, a „Mézescsók Cerberusnak” és „Merszi, Möszjő”, mire végre rászánja magát az „Für Elise” megírására. Ez az utolsó műve.

Utolsó tíz-tizenöt évében rengeteg közéleti szereplést vállal – ekkor lesz a Református egyház főgondnoka is, ami a Tisztántúli Református felekezetek felügyeletét jelenti. Feltehetően ezért marad el a többször beígért, Für Elise és Megmaradt Szobotkának közti időszakot átívelő életszakaszt ábrázoló regény – örök vesztesége a magyar szépirodalomnak.

90 évesen - ahogy várható tőle – olvasás közben éri a halál.

A fentiek célja nem tudományos elemzés, vagy értékítélet megalkotása volt – az előbbit elvégzik a szakemberek, az utóbbit pedig mindenki, aki Szabó Magda által írt könyvet vesz a kezébe. Remélem azonban ez a kis évfordulós megemlékezés mindenkiben megerősítette, hogy érdemes Szabó Magdával tölteni az időt.