kiállítások

Megnyitó

TORNAY KRISZTINA SELYEMKÉPEI

Veress Zsuzsa

Ég szülte Földet,
Föld szülte fát,
Fa szülte ágát,
Ága szülte bimbaját,
Bimbaja szülte virágját,

Virágja szülte Szent Annát,
Szent Anna szülte Máriát,
Mária szülte Krisztus urunkat,
A világ megváltóját.

 

Úgy vélem, a férfiaknak kutya kötelességük az alkotás, mivel erre vannak kitalálva – ha már gyereket szülni nem tudnak –, és ha nem töltik be a rendeltetésüket, az a Teremtővel szembeni impertinencia, és mint ilyen: szigorúan büntetendő.

Ádám szerepe tehát egyértelmű.

„Ah, élni, élni: mily édes, mi szép!” – mondja Madáchnál az elsőként megszólaló Éva. Ez képlékenyebb szerepre enged következtetni. Aminthogy Az ember tragédiájában – és az emberiség valós történelmében is – az ezerarcú nő mindvégig csak abban a relációban értelmeződik, hogy mely férfi anyja, felesége, leánya.

(Esetleg: nővére, húga, kedvese…)

Fokozottan érvényes ez a legkiválóbb teremtményre: az Atya leányára, a Szentlélek mátkájára, a Fiú anyjára. (Ámbár természetes neme csak ez utóbbinak van, az előző kettő felől nem lehetünk biztosak. Az azonban biztos, hogy Máriával mindketten férfiszerepben cselekedtek.)

Ez a reláció a nő hivatása és küldetése. Az enyém is. Petra nővéré is, azaz Tornay Krisztináé, akinek kiállítását most megnyitjuk.

Egyik legjobb képe, az egész szümpozion logója – közös nyári élményünk emléke – éppen az imént idézett személyt állítja a fókuszba: a középkori miniatúrák stílusát idézi, s arany betűkkel Szőcs Géza Passió című darabjából írt rá egy részletet. A szövegrészben Mária azt mondja, hogy 34 éve vár egy második látogatást, végre megbeszélni, hogy „mi legyen a gyerekkel”… Hát, igen: a bizonytalanság. A nő képlékeny szerepe, mely egyben a méltósága is.

Az „Ég szülte földet” kezdetű archaikus népi imádság olyan, mintha egyenesen Petra nővérnek készült volna. Hiszen Jézus genealógiáját – a Bibliával szemben – nem Ábrahámig, avagy Ádámig vezeti fel, hanem az origóig; nem a férfiak vérvonalán, hanem a nőkén; logikusan nem a „nemzette” szó adja tovább az életet, hanem a „szülte” – és ezen a női vonalon az ivartalan szaporodást, a növényi sarjadzást ünnepli.
Petra nővér képein is fontos szerepet játszik a növényi ornamentika. Szerintem ezek, a virágos festményei a legjobbak. Erőteljesek, ugyanakkor finomak, sőt kifinomultan femininek. Egyszóval hatásosak, festőileg is megoldottak: szépek.

A selyem lágy, tapintása gyönyörűséges, rá festeni szintén kimondhatatlan öröm lehet.

Ez az öröm látható Petra nővér képein. Az érzéki élvezet, ahogy a színeket felvitte…

Festményei között vannak harsány színezésűek, drámai a vörös-zöld-fekete ellentét. Izzás, szenvedély van ezekben. De az izgalom ellentétes hangulatú festményein is tetten érhető.

Nagyon erős minden munkáján a „feeling”. A pasztelles selymek némelyikén népi szimbolika látható – a kalotaszegi nyári festőtelep emlékeként –, másokon valami kozmikus líraiság. A hajnal-alkony hangulat. Az átmenet szépsége.

Madaras képei olyan hihetetlen leheletfinom törékenységet mutatnak, hogy kimondottan a kínai-japán selyemfestést idézik. A selyem minden leheletre mozduló érzékenysége tükröződik Petra nővér festményein. Ezekben a képekben, melyek egyben a női lélek kifinomult érzékenységének – mint leheletekre kitettségének – sejtéseit mutatják, nyilvánvaló az is, hogy Petra nővér ismeri a férfilélek finomságait is.

Figuratív képein az asszonyi sorsot látom. Számomra olyanok, mint Németh László kínbafacsarodó, vívódó asszonyai. Ezek az asszonyok vívódnak egymással, de inkább önmagukkal – a férfiakkal kialakult szerepeikben. Mert hát Szent Anna, Mária, a többi golgotai nőszereplő mind-mind azzal kínlódik, hogy vajon mi a viszonya a megtestesült Igéhez, a Szentháromság második személyéhez – aki egy férfi.

„A férfi, ha az emberi tenyészés édes játékaiba és meleg meghittségébe helyezkedik, elhomályosul, elgépiesedik, az élet templomát úgy tekinti, mint alkalmat a kényelemre.

A nő, ha az emberiség maradandó kincse felé törekszik, csak azt fogja fel belőle igazán, ami benne mozgalmas, eleven-pezsgésű, eseményszerű; a teremtés templomát úgy tekinti, mint egy uzsonnázó-helyet, pletykasarkot.”
Ezt Weöres Sándor írta, a legjobb magyar nőköltő, aki a Psyché című könyvében megírta a legjobb életművet, melyet egy nő valaha kitalálhatott. Volna.

Benne is – és szerintem Petra nővérben is – van valami egyetemes: katolikus(!). Azaz minden természet- és emberélmény, ami az összes világvallásokban és keleti vallásfilozófiákban egyesült.
Összegezve: a lebegés, a kiszolgáltatottság, az identitáskeresés – ezeket jelentik nekem Petra nővér festményei.

A selyemre festés egyébként is valami nagyon nőies dolog. Nem hinném, hogy férfi festő mostanában ilyesmire vetemednék. Azt azonban gondolom (bár biztosan nem tudom), hogy eredetileg, a kínai és japán festészet hajdani fénykorában igenis férfiak vitték ebben (is) a főszerepet. Nos, tehát, itt most muszáj kimondanom végre ezen a női szümpozionon, hogy: „éljenek a férfiak!”

Elhangzott Debrecenben, A nő, akinek küldetése van c. szümpozion kiállításmegnyitóján.

Megjelent: http://www.rovart.com/hu/tornay-krisztina-m-petra_2821

Képek