Fényeskedj nekünk, Mária!

Petrás Mária, Szervátiusz-díjas keramikussal beszélgetünk

„Abban a világban, amelyben születtem, imádságos harangozással kezdődött a nap, és azzal is ért véget. A családok gazdagságát nyolc-tíz-tizenkét gyermek jelentette. Hétköznap azért dolgozott az ember erővel és szorgalommal, mert előtte állt egy-egy ünnep. Az ünnepek előtt mindig nagy készülődések voltak. Az emberek kitisztították a lelküköt, életüköt, házukat, istállóikat, óljaikat, kertjeiket, falujukat, megbocsátottak és megbékültek. Misére mentek szép ünneplő ruhába, és délután megjárták egymást. Az ünnepek nagy örömben teltek. Mindent meg tudtak teremteni maguknak, úgy hogy nem voltak senkinek a szolgái. Tudták, hogy mi a rendje a világnak, mert a Nap, a Hold, a csillagok, az idő járása és a mélységes Isten hitük útba igazította őköt. Akármit nem cselekedtek, akármit nem ejetettek ki a szájukon. Névtelen szentek között nőttem fel, akik a sereg gyermekükkel körülvéve tudtak énekelve fonni, szőni, gyönyörűen hímezni, varázslatossá tenni azt a nehéz világot. Böjttel és imádsággal elmesszitették a testi és lelki bajokat. Az ő képüket szeretném példaként a világ elé tárni.”

Mária, bevégezted-e már azt, amit a fenti hitvallásodban tűztél ki célul?

Én nagyon sokat köszönhetek annak, hogy mindig engedem, arra sodorjon az életem, amerre a Jóisten adja. Szinte mindent annak köszönhetek, hogy átadom magam ennek az akaratnak. Teljesnek érzem magamat, de azt is érzem, hogy vannak még feladataim. Tudod, én nem tervezek, nem vagyok tudatos alkotó. Azt sem gondolom, hogy művész vagyok, azt majd az idő fogja eldönteni, hogy mi mik vagyunk. Egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a következő lépés, hogy a Jóisten mit olt belém holnap, vagy két hét múlva, vagy öt év múlva. Én azt fogom követni.
Emlékszem, amikor Böjthe Csaba meghívott, hogy énekeljünk és meséljünk a gyermekeinek. El is mentünk, aztán kitalálta, hogy elvitet minket Erdély összes gyermekotthonába. Megszervezte, így minden nap eljutottunk egy vagy két otthonba, de én nem éreztem hívást tartósabb együttműködésre. Azt gondoltam, ha a Jóisten úgy akarná, hogy én gyermekekvel dolgozzam, biztos adna hozzá legalább egy kis szikrát, de én nem kaptam meg ezt. És ha nem belülről érzek valamit, vagy nem kapok belső meghívást egy feladatra, akkor nem vagyok képes rá. Pedig Csaba testvér művészeti iskola alapításában is gondolkodott.

Ezt maximálisan megértem, hiszen ez lenne az egyik legfontosabb női léthez kapcsolódó késztetés: az intuícióra, belső hangunkra való hagyatkozás ...

Én úgy látom, hogy ma abszolút hátrányba szorul az intuíció és képzelet, annyira, hogy szinte fáj a szívem! Pedig ez az a két dolog, amelyben hasonlítunk az Istenre. Ezek határtalanok bennünk. Azt hiszem, hogy a képzelet a legcsodálatosabb valóság. Az ember ma azt hiszi, hogy az a valóság, amit meg tud fogni, meg tud nevezni, realizálni tud, de szerintem az is valóság, amit értelmileg nem, csak érzelmileg tudunk felfogni. Ma nem hallgatunk az érzéseinkre, az Istent is mások által magyarázott szövegekben keressük, ahelyett, hogy magunkban kutatnánk. Pedig ez utóbbi kellene hozzá, hogy kontaktusban maradhassunk vele és az isteni dolgokval.

Benned hogyan vált ilyen erőssé a belső utasítások felismerésének képessége? Tanult dolog ez vagy öröklött? Esetleg kegyelem?

Biztos, hogy nem tanult, mert édesanyám nem ilyen, bár a nagyanyám igen. Ő ötvenhét évesen megérezte azt is, hogy meg fog halni. Mindenkinek szólt a családjában, és a gyermekeit esszehívta. Pedig ötvenhét évesen nem szokás meghalni. Mindenkitől bocsánatot kért, elbúcsúzott, és megmondta, hogy el fog menni. Senki sem vette komolyan. Mindenki hazament az ő házához. Egy-két nap múlva szólt a nagy fiának, hogy: Péter, hozzál bé egy öl szénát! Jaj, mámi, ne mondjon ilyeneket! Így Péter. Mert az öl széna a szoba közepén leterítve fehér lepedővel a haló vagy szülő helyet jelentette. Másnapra meghalt. Megevesedett a szíve. Tőle tanultam, hogy mindent nem lehet kimondani, mert a sokat mondott dolgok elveszítik az erejüköt.

Te mit tanítanál meg a mai nőknek, asszonyoknak?

Azt, hogy meg kell élni a nőiségüket! Nem véletlenül születünk ezen a helyen, a Kárpát-medencében, nem véletlenül születünk keresztényeknek, nem véletlenül születünk nőnek. Egy nő akkora plusszal érkezik! Nem akarok diszkriminálni egyetlen nemet sem, de egy egészen más irányú feladatval születik egy nő, mint egy férfi.

Mi ez a feladat?

Az élet átadása. Az, hogy milyen lesz az élet (az evilági és túlvilági) az teljesen rajtunk, nőkön múlik. Amikor leánykoromban lázadoztam édesanyámnak, amiért nőnek születtem, ennyit mondott: Hallgass! Mosolyogj és dolgozzál! Csináld tovább! Ő is továbbcsinálta mindig türelemmel és alázattal. Egyszerű volt az a világ, de az emberek nagyszerűséggel feltalálták benne a dolgukat. Csodálatosan meg tudták teremteni a kicsi világukat, mert a család, az egy világ. Kimegyünk, kisétálunk belőle minden nap, és visszajövünk abba a kicsi otthonba, ahonnan az ember mindig szívja az erőt. És olyan csodálatosan tudtak ünnepelni! A házaikat kifüstölték, a ruháikat kihímezték, otthonaikat feldíszítették. Visszagondolva, nagyon sokat táplálkozom a gyermeki élményeimből.

Konkrétan mit kaptál otthonról?

Mindent, ami csak lehetséges. Először, amikor otthonról városba kerültem, azt gondoltam, nincs semmi a tarisznyámban. Mikor idejöttem Magyarországra, és az Iparművészeti Főiskola felvételijére készültem, akkor is azzal szembesültem, hogy rengeteg pótolnivalóm van. Nekem addig nem adatott meg, hogy az anyanyelvemen tanuljak bármit az én kultúrámról, az én népemről, gyökereimről. Ez nem a szüleim hibája volt, hanem azé a rendszeré, amelyben éltünk, hiszen történelemről, gyökerekről, magyarságról a nagyapáink sem tudtak, nemhogy az apáink, akiknek át kellett volna mindezt adni nekünk. Mikor rájöttem, hogy semmit sem tudok, elkezdtem azon is gondolkodni, hogy mit kaptam attól a világtól. Ez nem úgy esett le nekem, mint egy érett körte, hanem rá kellett jönni. Ahogy egyre jobban beleláttam ebbe az anyaországi világba, ébredtem rá, hogy az iskolázott emberek, nem feltétlenül műveltek is, és hogy az én egyszerű őseim sok esetben többet tudtak a világról, mint akikkel itt találkoztam. Itt elsősorban emberségről és az életről való tudásról beszélek, a csillagok járásáról, a Hold, a Nap és évszakok változásairól, az időjárás jeleiről, az ünnepek titkairól. Tudták a szavak, gesztusok és misztériumok erejét. Végtelenül tapintatosak voltak, mégis szerények és alázatosak maradtak, mert azt gondolták, hogy az iskolázott világ nagyobb tudással rendelkezik. Tisztelték a másikat, és ez belém is belém nevelődött. Az, amit az egyetemeken tanítanak, csak egy kicsi szeletke, ott nagyon keveset tudsz megtanulni az életről. Az életről való tudástól a mai ember nagyon messzire került. Magyarországon van egy szűk réteg, aki próbál ehhez visszatalálni, nélkülük nagy bajban lennénk.

Édesapádtól is örököltél egy fontos mondatot: Életet kaptál, életet kell adjál!

Ez így van. Nagybátyám, a festőművész Petrás András, néha ha látogatóba jött hozzánk, a szüleim sosem kérdezték meg tőle, mit festett, édesapám viszont mindig a szemére vetette, hogy nem képes visszaadni azt, amit ő kapott, az életet. Mert a nagybátyám sohasem házasodott meg. Íratlan szabály volt, de szabály az életadás.

Te kétszeres teremtő, életadó lettél. Egyrészt a gyermekeid, másrészt a műveid által. Különleges kegyelem. Van-e a két életadásban valami közös?

Nincs. Nem lehet a kettőt összehasonlítani. Az ember születésénél nagyobb mértékben van jelen az Isten. Ahhoz nekünk, embereknek, nagyon kevés közünk van. Az, hogy rajtad keresztül jön egy ember a világra, az olyan misztérium, amelyről csak beszélni tudunk, de érteni nem.
Az alkotás pedig olyan, hogy az ember szeretné. És kéri, hogy édes jó Istenem, segíts meg, hogy felszínre jöjjön! Mert érzed, hogy benned van valami feszültség, ami ki akar törni, de nem találja az útját. Sokszor, sokat imádkoztam ezért. Az útkereséseim idején még fogadalmakat is tettem, hogy bontakozzon ki az, amit rejtetten magamban érzek. Elmentem a Képzőművészeti Főiskolára Kolozsváron, de már a felvételi napján világossá vált számomra, hogy nekem ott semmi keresnivalóm. Az első utam onnan a Szent Mihály-templomba vezetett, odafutottam, leborultam a földre, és keservesen zokogtam, mert feszített belülről az a valami, de reménytelennek láttam a felszínre hozását. Pedig megszoktam azt, hogy ha az ember imádkozik és bőtöl, akkor megkapja a Jóistentül, amiért fohászkodik. Vártam most is az eredményt, de még váratott magára.
A fordulat akkor következett be, amikor itt, Magyarországon az Iparművészeti Főiskolán a kulturális antropológia szakon kaptam egy feladatot. Elveszőben levő kultúráról kellett írni egy házi dolgozatot. Mind kiszorultam az időből, mert gondoltam, írok erről, írok arról, de csak halogattam. Az utolsó percben jutott eszembe, hogy a csángókról fog szólni a dolgozatom. Megkezdtem, és meg sem álltam tizennyolc oldalig, de a végére nem volt időm, címet sem adtam neki. Amikor a tanárom ezt észrevette, kérdezte, mi legyen a címe. Mondtam, hogy ez egy panaszkodás, Panaszkodás Istennek.
Akkor határoztam el, hogy én a művészetemben is a csángóságot fogom a világ elé állítani. Eredetileg szakrális témákban gondolkodtam, de akkor ott ez kiegészült ezzel a kifejezésmóddal, amit a csángó motívumvilág jelent. Diplomamunkámat a falumnak akartam készíteni. Egy olyan keresztet terveztem, amelyre magunkat, a csángóságot szerettem volna megmintázni a mi motívumainkkal, mert mi is halálra vagyunk ítélve, akár Jézus, de az ottani pap nem fogadta el. Akkor döntöttem úgy, hogy a Böjthe Csaba által vezetett dévai gyermekotthonnak készítek egy Krisztust a keresztfán, s abban megmintázom a kicsi családomat. Képzeld el! A fiamat gipszbe öntöttem. Ő volt a szenvedő Jézus modellje. Öntörvényű módon meg akartam csinálni azt, ami kikívánkozott belőlem. És sikerült. Ezzel a művel megszületett.
Annyi erő van bennünk, ami nincs kibányászva! El van ez halódva teljesen! Már csak arra hallgatunk, amit készen kapunk, amit leírnak nekünk, vagy megtanítanak. Nem bányásszuk elő, ami a mélyben van. Pedig arra kellene hallgatnunk, ami belülről jön, ami belénk van kódolva, azt kellene előhívni, és abból kellene táplálkozni.

A te tárnáid hogy állnak? Fel vannak tárva?

Nem. Biztos, hogy vannak még bennem feltáratlan lehetőségek, és kíváncsi vagyok, hogy mit ad még a Jóisten. Én nem kapkodok, nem hamarkodok el semmit, mert olyan öröm, amikor valami magától a felszínre kerül!

Így van ez az alkotással is?

Igen. Habár kapok felkéréseket is (keresztutakat, szentek szobrait kérik templomok), de azokhoz is kell valami belső inspiráció, különben nem tudom megcsinálni. A kapott témákkal mindig nehezebb. Hozzám sokkal közelebb állnak a Babba Máriák, mert azt a szeretetet formázom meg bennük, amit gyermekkoromban tapasztaltam az asszonyoktól, amikor a kicsi gyermekvel bántak.
Amikor én kicsike voltam, még létezett a gredina. A szülő asszonynak a barátnői közvetlenül a gyermekszületés után sütöttek egy kalácsot, vettek egy üveg bort, és azonnal meglátogatták. Azonnal. Nem mehettek férfiak, csak nők, és csak az igaz barátok, akik lány korukban húsvét másod vasárnapján kötelezték el magukat mátkaságra (örök barátságra). Olyan volt ez, mint a vérszerződés. Esszekoccintottak, tojást festettek, megírták őköt szépen, cseréltek, és le is koccantották. Ez a kötés egy életre szólt. Ezek a barátok néha többek voltak, mint egy testvér. Testi-lelki bajokban ott voltak egymásnak. Ezek jártak aztán gredinába. Én ezt láttam a születés körül gyermekkoromban, és ezt mintázom Jézus születése köré is.
Nekem az a legfontosabb, hogy azt eltaláljam, hogy a szobrom valamit közvetíteni tudjon abból, amiből jön, az isteni világból. Hogy valamit abból sugározzon. Valamit abból szeretnék utánozni, amit a Jóisten tud. Hátha mi, a kis porszemei nemcsak szürkeséget tudunk teremteni, hanem fényeskedni is tudunk! Ezt remélem, és hiszek abban, hogy ez lehetséges: a művészeti alkotásoknak sugározni valamit abból az érzékeken túliból.
Annyira éles ma a határ az evilág meg a túlvilág között, hogy a legnagyobb művészi feladat ezt a határvonalat feszegetni, és megragadni valamit abból a másik világból.

Az alkotási folyamat átéléséről meséltél, az anyaságról még nem. Mi történik egy nővel, amikor anyává válik?

Nagy változás. Hogy pontosan mi, azt nem tudnám megmagyarázni. Csak azt tudom, hogy ha ez a csoda nem történt volna meg velem, akkor nem tudtam volna kiteljesedni. Végtelenül elkeseredtem volna. E nélkül nem is éreztem volna magam nőnek. Attól, hogy világra hoztam két gyermeket (nem rajtam múlott, hogy csak kettőt), sokkal többnek érzem magam.

A női sorsot kapjuk vagy választjuk?

Nőnek születünk. Az nem véletlen, ha valaki a női sorsot kapja. Az én gyermekkoromban úgy illett, hogy mindenki, aki nőnek születik, Mária legyen a példaképe. Ő széles és gyönyörű skálát mutatott arra, hogy mit és hogyan kell tenni ahhoz, hogy a női lét értelmes és szép legyen. Ehhez persze Szűz Mária életit kéne tudni, vagy legalább élénken elképzelni. Csángóföldön az asszonyok tudtak pár dolgot Máriáról, a többit el kellett nekik képzelni, ki kellett egészíteni. A fantázia fontos szerepet kapott ebben, de összességében azt hiszem, minden nő a génjeiben örökli és ösztönösen tudja, hogy mikor mit kell tennie. Minden nő úgy születik, hogy erre képes. Én ezt csodálatosnak tartom! A csángó népművészetben mai napig megvan ez az ösztönösség. Megnyitnak egy táncot vagy éneket egyféleképpen, hogy aztán tizenkét féle képpen táncolják el. Az improvizálás a vérükben van. A csángók sugallatra találják ki a dolgokat és ezer variációban. Tudják, hogy hogyan nézünk a Holdba, ha új Hold van, ha dagadó Hold van, ha csökkenő Hold van.
Máriához is nagyon sok dolgot kötöttek. Mi édesanyámval néztünk a Holdba és a csillagokba, mindig figyeltük, hogy mi történik kinn, és a feljövő teliholdban ott láttuk Szűz Máriát. Hiába mutattam később egy néprajzos ismerősömnek, ő sehogy se látta. Én ha belenézek a teliholdba, mai napig őt látom. Tőle kell megtanulni a tapintatot, tűrést és szenvedést. Ha bármilyen panasszal fordultunk édesanyámhoz, mindig Máriára mutatott, hogy tekintsünk az ő szenvedésére. A Mária-témánál nincs szebb téma a művészetben sem.

Neked személyesen mit jelent az istenanya alakja?

Én keresem őt. Újra és újra előveszem, mint témát, és keresem, hogy nekem mit üzen a személye. Máriáról, ma sokat beszélnek, de a példája nincs megélve a nők életében, pedig ebben is hatalmas erő rejtezik. Ha a nők úgy tekintenének a földi életükre, hogy egészben látnák, annak tudomásul vételével, hogy az véges, akkor másképp élnék, és talán azt is észrevennék, hogy mennyire hasonlít a nő útja, az ő útjuk Mária útjához. Ha kereszténynek születünk, akkor hozzá van közünk, és nem Sívához, meg a görög istennőkhöz.
Ugyanúgy rajtunk keresztül jön az élet, mint Márián keresztül, és annak a kis univerzumnak, amibe érkezik az élet, annak a kézben tartója mi vagyunk. Máriával együtt. Ennek a világnak a megteremtése és fenntartása a mi dolgunk. Akármilyen tanulatlan és naiv is egy asszony, nélküle a családjában felborulna a rend. Ha kicsi a családja, ha nagy. A családok köré a világot mi kerítjük. Láttál már olyan házat, ahol nincs asszony? Az üres. Ott nincs semmi. Akármilyen töpörödött, öreg is egy nő, úgy meg tudja teremteni azt a világot, amelyben felnőhet egy kicsi gyermek, mint egyetlen férfi sem!       Menjél templomba! Tanuljál! Imádkozzál! Tanuld meg, hogy köszönjél! Visszavitted a csuprot a tejjel, megköszönted? Képzeld el, hogy mi mindent tud megteremteni egy nő! Ezt nem tanulja az ember, ez a vérében van. Képzeld el azt a világot, amelyben a nő örömmel éli meg a teremtő nőiséget, és anya akar lenni! És milyen az, amikor egy nő emancipált akar lenni? Hasonlíts össze két ilyen világot!

A Babba Máriák mellett számomra legkedvesebbek a virágot nyíló feszületeid, mert abban a tapasztalatomban erősítenek meg, hogy a szenvedés tisztító, teremtő erőt szabadít fel. Te mit gondolsz a keresztjeinkről?

Szerintem nem szenvedésre vagyunk teremtve, de minden lépcsőt csak úgy léphet meg az ember, hogy megszenvedi. Ha beletörődünk a szenvedésbe, az nagyon rossz, ha kivirágzunk tőle, elérte a célját. Erre van kitalálva a szenvedés. A megismeréshez vezet. Csak általa juthatunk közel az igazi tudáshoz. Jézus szerintem nem a felfeszítése által mentett meg minket, hanem azáltal, hogy utat mutatott a szeretésre, és ezért a szeretetért a szenvedést is vállalni kell egészen a keresztig.

A szenvedés tehát csak lépcső a szeretethez?

Igen. És a megismeréshez. A szenvedések az életünkben próbák. Ha átmegyünk rajtuk szeretettel és türelemmel, örömöt fognak teremni. Ha nem, akkor megtörnek minket. A virágzó feszületeim ennek ellenére nem tudatosan születtek. Annál sokkal ösztönösebben alkotok.

Ha ránézek a feszületeidre Ady sorai jutnak eszembe: „Lábainknak eligazítását kérem én szerelmesen, / Karácsony jöjjön, karácsony,/ És ezer krisztusi seben nyiladozzék ékes bokréta!”

Ebben a témában sokat hatott rám az, hogy otthon sosem láttam keresztet elhanyagolva. Az ünnepekre minden kereszt fel volt öltöztetve virágval, mert az a szeretet és hit győzelmét hirdette számunkra.

A többi kerámiádon a főalakok gyakran tiszták, és a háttér díszes, virágos …

Igen, hiába tanították fordítva. Én ezt így csinálom, mert nekem más a mondanivalóm. A találkozásokat és alakokat erősen kidomborítom, ezzel már ott vannak, amit pedig részletesen nem tudok elmondani, azt megrajzolom, és kiszínezem a háttérben. Így van ez a Mária és Erzsébet találkozásán vagy a Mária csángó asszonyokkal címűn is. Színek és motívumok veszik körbe őköt abból a világból, egy kevés arany és virágok. Ezek az asszonyok szinte barátnői voltak Máriának, ez volt az oka, hogy régen a csángó asszonyok nem voltak sem betegek, sem depressziósak, mert bármilyen bajuk volt, megosztották Máriával, és csináltak hozzá egy navenát. Ha nem sikerült, csináltak egy büjtös navenát, ha akkor sem sikerült, mentek el Csíksomlyóba.

Felnőtt nő a lányod. Neked mit sikerült átadni neki mindebből, magadból, a nőiség titkából?

Alina ugyanúgy szeret énekelni, mint én. Gyönyörű a hangja, tehetsége is van, csak nem szereti a nyilvánosságot. Gyakran átjön hozzám, és kéri: Mámi, énekeljünk már egyet!
Tizenéves volt, amikor már ő vezette nálunk a háztartást. Én minden iskolámat úgy végeztem, hogy a gyermekek már ott voltak, és minden vizsgámat úgy tettem, hogy közben dolgoztam is. Az Elektromos Műveknél például, ahol grafikusként dolgoztam, volt olyan feladatom, hogy kutyabőrre írtam gótikus betűkkel oklevelet. Még azt is előkészítette, mert precízen megvonalazta nekem előre fínom vonalkákval, hogy ne térjek el az egyenestől. Őt mindenbe belevontam. Sokkal jobban, mint a fiamat. Ő a ferencesekhez járt, bentlakásos volt, ezért őt nem lehetett annyira befogni.

A gipszet mégis megengedte…

Igen, de a lányommal kicsit kíméletlenebb voltam. Ettől aztán nagyon talpraesett lett, és megtanult (szeret is) háziasnak lenni, megtanulta a kicsi világát (családja otthonát) gyönyörűen berendezni, a megfelelő arányokat az életben feltalálni. Nagyon jó bemenni hozzá, olyan szép és hangulatos az otthona. Megvan az ő élete rendje is már. Nagyon örülök, hogy ilyen szépen kitalálta, hogy az ő életüknek milyen legyen az indulása. Én erre büszkébb vagyok bárminél. Nem is büszke, inkább boldog.

Láttam az ő kerámiáit is kiállítva Kapolcson. Ő hol tart az alkotói útján?

Jelentkezni akart ő is az Iparművészeti Egyetemre, de annyian figyelmeztették, hogy az ottani normák nagyon messze állnak az ő világától, hogy inkább a gyógynövényeket választotta a Kertészeti Egyetemen. Hiszen, ami érdekli, azt megfogalmazhatja a műhelyemben. Nagyon szereti az életfákat, a mesevilágot, és a magyar motívumrendszer elemeit. Ezeket tanulmányozza mostanában. Alázatosan nyúl mindenhez, amihez kezd, én pedig örvendek ennek.

Mária, te hogyan határozod meg magad: csángóként vagy magyarként?

Magyarnak tartom magam. Volt idő, amikor nagyon haragos voltam azért, hogy az anyaország nem tud mit kezdeni a csángókérdéssel! Úgy éreztem, olyanok vagyunk, mint egy kidobott vagy szégyellt gyermek. 1995 körül, amikor én bekapcsolódtam az itteni életbe, erről a kérdésről senki nem akart hallani. Ezt a népcsoportot hivatalosan nem tudták hová tenni. A magyar nemzet perifériára szorult része vagyunk, lassan elveszítjük gyökereinket, beolvadunk, és csángónak lenni már csak egy állapot lesz. Az ember belső igénye, hogy odatartozzon valahova, lehetőleg az anyaországhoz, de ez az anya elrúg minket maga mellől. Eltelt húsz év a rendszerváltás óta, és Moldvában semmit nem javult a helyzet, inkább drasztikusan romlott.

Határainkról túlról érkező magyarjaink, ha áttelepülnek Magyarországra, gyakran szembesülnek tíz-húsz év elteltével a se kint, se bent érzésével. Hogy a szülőföldjükön már nincsenek otthon, itt pedig még nem érzik otthon magukat. Te ismered ezt az érzést?

Én már nagyon rég nem vagyok otthon Moldvában, mert ott úgy nőttem fel, hogy kezdetektől óriási feszültség volt a falunkban csángók és oláhok közt, ahol az iskola és környezet azt hallatta, hogy az ungur nem nyelv. Nem szabad használni, ezáltal a hontalanság érzésével nagyon hamar találkoztam.
Ma már sok mindenen túl vagyok, és sok mindent másképp látok. Ma kevés olyan hely van a Kárpát-medencében, ahol én ne érezném otthon magam: Kárpátalján, Felvidéken, Délvidéken. Köszönöm a sorsnak és a Jóistennek.