„Azért vagyunk, hogy tükröt tartsunk a másiknak"

Marosi Edit

Ráckevei Annával beszélgettünk

Ráckevei Anna színművész pályáját 1985-ben kezdte. Már a főiskolai évek alatt játszott a Madách Színházban. Nevéhez számos színházi szerep, önálló estek, szinkronszerepek köthetők. Szerencsésnek tartja magát, hisz szerepei megtalálják, minden munkájában megleli személyiségét. Munkájáért több ízben is részesült elismerésekben: Jászai Mari-díj, Magyar Művészetért-díj, Mensáros- és Kazinczy-díj birtokosa. Két gyerek édesanyja. Az interjú 2008-ben készült.

Anna, mit jelent neked a nőiség mint téma? Nem érzed, hogy túlbeszéljük kicsit?

Lehet, hogy a 20. század legvége hozta ezt, de biztos nem véletlenül. Biztos nem véletlenül került egyszerre csak terítékre, nem véletlenül tudott egyszerre hangot kapni. Ez addig nem volt, nem lehetett kérdés. Mert az a feminista mozgalom, ami ezt megágyazta, a 20. század előttől, a 19. század végétől kezdte ezt. A jogaikért küzdeni, egyáltalán, hogy legyenek jogaik. S ha joga van, akkor talán arra is joga van, hogy megfogalmazza önmagát a nő.

Azt gondolom, hogy igenis fontos tudni, hogy én nő vagyok és ő férfi. Hogy nőből és férfiból állunk, és így lesznek gyerekeink, az identitásunkat, tudatosan megélni, hogy én nő vagyok, és egy férfi van mellettem. Ez fontos, ezt nem kell így elkenni, és nem kell azt mondani, hogy a férfitól miért nem kérdezik meg ugyanezt. Mert eddig vele foglalkozott minden és mindenki. A férfinak - látszólag - nincs identitászavara, de fontos tudnia neki is, hogy ő férfi, és mit jelent ez. Erről fontos közösen beszélgetni. Tehát nemcsak a nők egymás közt, meg a pasik egymás között, hanem egymással is. Mi az, ami vonz bennünket egymáshoz, mi az, ami taszít? Együtt kell működnünk, de hogyan tudunk együttműködni?

És szerinted hogyan tudunk?

Ezt úgy tudjuk meg, hogyha először önmagunkat megfogalmazzuk, önmagunkat megismerjük. Ez az élet iskolájának legfontosabb tananyaga.

Ha azt mondom: „Ráckevei Anna mint nő", mi jut eszedbe? Neked személy szerint mit jelent nőnek lenni?

A legfontosabb, hogy megadatik az az óriási ajándék, hogy nőként szülhetek. Ez a legfontosabb, amit kaphat az ember az élettől, ha azt nőként éli meg.

Szeretsz nő lenni?

Szeretek lenni. S ebben a levésben, hogy az életet nőként kell élnem, szeretem az egészet a gyötrődéseivel, a kínlódásaival együtt. Nem tudom, hogy milyen lenne férfiként. Szeretem ezt az egészet. Most épp nőként.

És szereted-e Debrecent? Milyen itt neked?

Mi Budapesten élünk, és ingázunk Pest és Debrecen között. De szeretek ide jönni. Sokat olvastam Debrecenről, és nagyszerű, ahogy az olvasmányélményeim valósággá válnak. Így voltam Erdéllyel is. Anyukám erdélyi, és amikor átjött '44-ben, nagyon sokáig nem mehetett haza. De úgy beszélt róla, hogy átadta nekünk azt a szeretetet, amit ő érzett, és mi úgy mentünk oda, mintha hazamennénk, mintha mi is ott születtünk volna. Így érzek sokszor Debrecenben is.

Édesanyádról nagyon meleg szeretettel mesélsz. Mit gondolsz, hogy működik a generációk közötti áthagyományozás? Egy idősebb generáció miket ad át a fiatalabbaknak?

Sajnos minden rosszat és minden jót is. Ez tényleg úgy van, hogy önkéntelenül továbbnyomjuk a mintákat. Nagyon nagy tudatosság kell ahhoz, hogy minél kevesebb rosszat és minél több jót tudjunk továbbörökíteni.

Julinál (Horváth Júlia, Ráckevei Anna lánya - a szerk.) éreztem azt, hogy nekem ez lehetőség. Azzal, hogy gyerekem lett, lehetőségem nyílt arra, hogy átszűrjem magamon az addig összegyűlt jó és rossz dolgokat. A rosszakat kirostáljam és elengedjem, a jókat pedig továbbadjam. Persze ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor nagyon könnyű lenne.

De ez a tudatosságon kívül önkontroll is, nem?

Igen, hogy figyeljek magamra. Hogy nagyító alá tegyem magamat. Mi az, amit én át szeretnék adni, és mi az, amit szeretnék viszontlátni a gyerekben? Olyan erős tükör egy gyerek. Amiben az ember rögtön visszakapja magát. Mindent csinál utánad. Ha agresszív vagy, ő is az lesz, ha piszmogsz valamivel, ő is így tanulja meg, ha modorosság van benned, másnap tőle hallod vissza ugyanúgy. Nyilván ő hozott magával egy saját személyiséget, és ez összeadódik azzal, amit mintaként tőlünk átvesz, de nagyon erős az én hatásom. És ha nem figyel az ember, ez önkéntelenül átnyomódik. Ha figyel, akkor is (nevetünk...) Nagyon erős tükör egy gyerek, csak nem merünk belenézni.

De miért van ez így?

Szerintem azért, mert rettenetesen sok energia kell hozzá. Az első időkben főként. De az mind megtérül. Az első 3-6 év a legfontosabb. És ez így nem is tűnik olyan soknak, de ha megéled a mindennapokban, az rengeteg idő, és abban mind követeli a figyelmedet. Követeli az adást. Kapni akar. De minél többet adsz, ő annál többet tud visszaadni. Ez az idő nagyon próbára tudja tenni az embereket. Egy kapcsolatra nincs türelmünk, önmagunkra nincs türelmünk. Gyorsan akarunk mindent megszerezni, mindenen túllenni, pedig a gyorsasággal, azzal, hogy végigszáguldunk az életen, nem élünk meg semmit igazán, nem jár át semmi. A társaséletnek vagy egy kapcsolatnak sem jár át minden íze, nagyszerűsége vagy épp a kínjai. Gyorsan túlvagyunk mindenen azért, mert ezt így lehet. Elválunk, házasodunk, próbálkozunk...

Mint Weöres Sándor írja: „hun elválunk, hun megházasodunk, különbféle gyerekekkel kísérletezünk". És ez csak kapkodás, semminek sem az igazi, mély megtapasztalása.

És azért, hogy ez ne így legyen, mit lehet tenni azon túl, hogy lassít az ember? Szerinted ez „női felelősség"?

Ha kapcsolatról beszélünk, akkor mindketten felelősek vagyunk. S hogy min múlik még? Azon például, hogy hajlandók vagyunk-e hatni a másikra, és hagyjuk-e, hogy a másik hasson ránk. Hajlandóak vagyunk-e időnként elismerni, hogy a másik most erősebb, hagyjuk-e, hogy most ő vigyen, és ő vezessen. Vagy fordított helyzetben menni vele. De ehhez nyitottnak kell lenni, bizalommal telinek. És nagyon fontos, hogy tiszteljük a másikat akkor is, ha éppen haragszunk rá, akkor is, ha bánt. És hogy a tiszteletet tőle is megkapjuk.

És ezek egyáltalán nem új dolgok. Csak időről időre fel kell fedezni, rá kell csodálkozni arra, hogy hogyan is működök én mint nő és ő mint férfi. A harmonikusan működő társadalmak idején is volt olyan, amikor minden rendben volt. Ott ezt biztosan tudták. Biztosan jól tudtak együttműködni nők és férfiak. És ezzel harmóniát teremtettek maguk körül, családjaik körül. Van egy ilyen eszményképem. Az észak-amerikai indiánokról olvastam, és úgy érzem ott ez nagyon jól működött, nagyon jól tudtak együtt élni egymással és a természettel. Ott megvolt az az arány, az a tudás egymásról, amitől jól élhettek. Közösségként is. Például közösen nevelték a gyerekeket. Volt egy asszonyház, ahol az összes unokatestvér együtt volt, és nem egy mintát sajátított el a gyerek. Nem csak az anyját meg az apját figyelte közelről, hanem az összes rokonát, nagyszülőket, nagynéniket. És ha netán elvesztette a szüleit, ott voltak a többiek, akikhez szintén közel volt. Nem volt akkora fájdalom, és egyáltalán a halállal sokkal közelibb kapcsolatban álltak.

Nem úgy, mint ma, mintha nem is az életünk része lenne. És sokkal nagyobb tisztelete volt az öregeknek. Amit az öregek tudtak mondani, az érvényes volt a mára is, és a holnapra is. Mert ugyanúgy működtek, ugyanazok a törvényszerűségek működtek hosszan-hosszan.

Ahogy hallgatlak, azt érzem, ezekben a közösségekben hatalmas erő volt...

Én is ezt érzem. Ők átélhették a saját erejüket. És az együttes erőt is. Ők azt tudták mondani: „Én ÉN vagyok. Én vagyok VALAKI." De ez az „én vagyok valaki - érzés" ma olyan pici. És ezt a picikét olyan nehéz megfogni magunkban és naggyá növeszteni, erőssé tenni.

Te kiktől kaptad ezt az erőt?

Az anyukámtól. A nagymamámtól is, ő is nagyon erős asszony volt. Azért nem mondom, hogy az apukámtól, mert az apukának is megvan ugyan a feladata, folyamatosan, de az emberek közötti kapcsolatok észlelése, értése, egyáltalán az érzelmi oldal, az inkább az anyáé. Az apának az a fő feladata, hogy a világgal való kapcsolatot erősítse a gyerekben, és egy lányt a nővé válása idején megerősítsen. Amikor egy kamaszlányt nagyon sok kétség gyötör, akkor az apai férfierő az, ami őt meg tudja tartani, meg tudja erősíteni. Na, ekkor az én apukám meghalt. Viszont volt két bátyám, tőlük megkaptam azt a támaszt, aminek az én bimbózó nőiségem összes kétségével nekitámaszthattam a hátam. Ezért nagyon fontos, hogy mindenki tudja, hogy mi a feladata, akár családban, akár más kapcsolatban, és azt is, hogyan tudja segíteni a közösséget.

És van olyan, hogy a lányodnak másképpen tanítasz meg dolgokat, mint a kisfiádnak?

Nem biztos, hogy ezt tudatosan teszem. Általában akkor gondolkodom, amikor elém kerülnek a feladatok. De közben persze gyűjtöm az információkat, próbálok felkészülni konkrét helyzetekre. De ez jó kérdés. Nagyon fontosnak tartom és nem tudom, hogy ezt forszíroztam-e Julinál, de nagyon örülök például annak, hogy ő nem kínlódik annyit azzal, hogy meg tudja fogalmazni az érzéseit, mint én kínlódtam annak idején. Emlékszem, tizennyolc éves voltam, amikor álltam a szerelmemmel a buszmegállóban és ömlöttek a könnyeim, ő pedig kérdezte: „Mi a baj? Miért sírsz? Szeretnék segíteni, de mondd el, mi bánt!" Én nem tudtam megfogalmazni, ott tombolt bennem a rengeteg érzelem, ami rólam szólt, meg rólunk, a világról, és nem tudtam megfogalmazni. Olyan görcsös voltam és olyan nehezen tudtam egy szállá

fölfűzni azt a rengeteg érzelmet. Azt hittem, csak én vagyok ilyen tökkelütött, hogy ez csak énbennem van így. De valószínű, hogy ez a lányoknál általában így van. Annak ellenére, hogy azt mondják, a lányok verbalitásban legyőzhetetlenek. De mikor a saját érzelmeinkről van szó, az intim dolgokról (nem csak érzékileg, hanem érzelmileg), akkor nagyon nehéz helyzetbe hozzuk magunkat. És ez is biztosan tanulható. Pl. gyerekkorban, ha olyan viszonyba kerül az anyjával, hogy meg tud nyílni, hogy lehet beszélni az érzésekről. Lehet és kell is. Ez Julinál jól működik. Milánt (Horváth Milán, Ráckevei Anna fia - a szerk.) és általában a fiúkat meg azt gondolom, arra kell tanítani, hogy legyenek mindig tisztában az érzelmeikkel. Ne kelljen nekik semmit elfedniük, semmi miatt szégyenkezniük. Bár erre úgyis szépen rádolgozik a társadalom, de amíg Milán köztünk van, addig azt tanulja meg, hogy Apának is vannak érzelmei, amit ő ki is nyilvánít, és nem kell félni attól, hogy elsírod magad, attól te még ugyanolyan férfi vagy. És ezeket meg lehet osztani Anyával is, Apával is. Meg hogy legyen ereje. Egy fiúnak különösen fontos, hogy levezesse az energiáját. Sokkal több energiája van ettől a tesztoszterontól. A versenyzési vágynak is ez az oka. De azt gondolom, hogy ami fontos egy emberben, az ugyanúgy fontos fiúnál és lánynál is. Hogy legyen hite, kitartása, lehessen bízni benne, hogy legyen őszinte önmagához és a világhoz is.

Azért jó kis ellenlábasai a szülők a mai társadalomnak. Szinte minden médium teljesen az ellenkezőjét sugallja annak, amit mondtál, mind a fiúkról, mind a lányokról. Pedig a megtartó kisközösségnek, a családnak mégiscsak működnie kell.

Igen, és minél előbb rájövünk erre, annál jobb lesz nekünk meg a gyerekeinknek. Ők valami nagy biomasszát szeretnének. Azoknak, akiknek ez jó. Akik ebből profitálnak. Egy agy nélküli, gondolkodás nélküli vásárló és fogyasztó massza legyen, akik azt veszik, amit rájuk nyomnak és nem gondolkodnak. És nyugton vannak. Fontos! Mert hogyha valaki elkezd gondolkodni, akkor az kérdez is. És ha nem kap megfelelő választ a kérdéseire, elkezd türelmetlenkedni.

Anna, emlékszel-e olyan helyzetekre, amikor rossz volt nőnek lenni?

Nagyon rossz volt nőnek lenni pont abban a pillanatban, amikor azt kellett volna érezni, hogy most baromi jó nőnek lenni. És azt hiszem, ez nem szakmafüggő, hanem ez most egy ilyen kor. Negyvenéves koromban, amikorra az ember egy csomó mindent megtanult már és nagyon jó erőben van, és azt mondja „Ide nekem!" Erre azt mondják: „Te már nem kapsz többet. Rád már nincs szükség." „De miért?" Olyan

pazarlás ez az emberi energiával, mert addigra gyűjti össze magának az ember, amit csak tud, és nagyon rossz érzés volt, hogy egy korombeli férfinak sohasem mondtak volna ilyet. Mert egy negyvenéves színész ott van a csúcson. Azt gondolom, a színésznőség nem korkérdés. Helyzet kérdése. Ha egy 80 éves nőre valaki kitalálja, hogy Júliát fog játszani, akkor ő ott Júliát fog játszani. Nekem rosszul kellett magam érezni azért, mert negyvenéves nő vagyok. És ezt kikérem magamnak. Nagyon sok időbe telt, amíg ezt megemésztettem. De valamiért biztosan kellett, hogy kapjam ezt.

De azért ezekre a külső elvárásokra valahol mégiscsak egy belső választ adtál. Hiszen miközben azt mondták kívülről, hogy nem vagy alkalmas bizonyos szerepekre, szültél egy kisbabát.

Igen, öt év múlva. De ez nem ilyen „csakazértis" volt. Viszont az, hogy jött a gyerek, szintén azt mutatja, hogy a testem sem azt mondja, hogy innentől már csak lefelé van. Az nem úgy van, hogy az ember eléri a csúcsot, és akkor onnantól lefele megy. Hanem jön egy fennsík. Mégy, mégy fölfelé, és aztán rajtad múlik, hogy a fennsík meddig tart, tudsz-e ott maradni fönt? És egy negyvenéves nőnek nem azt kéne mondani, hogy szevasz, hanem, hogy hajrá. Tartsd ezt a szintet, mert ez nagyon jó. Mert szellemileg, fizikailag tök jól vagy, lelkileg megerősödtél, megtanultál egy csomó mindent. Ez az, gyerünk! Nem pedig kihúzni a lába alól a szőnyeget. Olyan sok bánatos, sértett, beteg embert látok, és annyira fáj a szívem értük. El tudom képzelni, hogy iszonyú sok bántás érte őket. S bántottak ők is. Nem azt csinálja az ember, hogy megfogja, hanem továbbadja. Én igyekszem nem továbbadni. Ha bántanak, nem visszabántani. A bántást dolgozzam fel én magam. Ne rosszat sugározzak kifelé, hanem újra jót, mert azzal segítek. Valahol, valakinek.

Nem is fontos, hogy kinek, mert ez valami egyetemesbe való bekapcsolódás. Meg persze örök munka, nem?

De, és nagy felelősség. Vigyáznunk kell a rendre. Magunk körül a rendre. Én ebben nagyon sokat vétek, mert nem mindig vagyok ennyire tudatos. De rendnek lenni kell, anélkül nem lehet.

Van olyan, hogy a szerepeidtől tanulsz?

Igen. Ez közösségi munka. Amikor elkezdünk dolgozni tízen, tizenöten, összegyűlik egy adott szellemi és érzelmi energia, amit beteszünk a közösbe. És már az is formál. Egy dologról többféle véleményt hallok, több impulzust kapok, többféle érzelmi hozzáállást, ami lehet tőlem idegen, de más és új és gondolkodásra késztet. Ezáltal magamról is újabb és újabb dolgokat tudok meg. Ha így vesszük, a színház nagyon erős terápiás iskola is. Nem véletlenül vannak ezek az ún. „drámaórák", amik Angliában nagyon jól működnek - nálunk kevésbé. Gondolom, kevés a szakember. Meg nem tudják, mire is használják.

És épp emiatt igény sincs rá. Sajnos tapasztalom azt is, hogy azt hiszik a drámaóráról, hogy „színészcsinálda".

Pedig egy ilyen „drámaóra" alkalmas lenne arra, hogy ne a gimnáziumból kiesve kezdjen az életen gondolkozni a gyerek, hanem már az iskolában is, hogy önmagával, a lelkével, a másik lelkével foglalkozzon. És egy „előadáscsinálásnak" a nagy része is erről szól. Ha igazán egymásra találunk, akkor nagyon sokat tudunk adni és kapni. Közben létrejön egy előadás, ami annál gazdagabb lesz, minél többet tudunk belerakni önmagunkból. És ezáltal több minden mozdul meg a nézőben is. Ez lenne a feladat.

Ami azért nem kevés...

Igen, de tudod, ez azért úgy van, hogy ha mi jól fejtünk meg egy színdarabot, akkor a néző a megfejtést kapja meg, de a hozzá vezető utat neki kellene visszafejteni. Magában visszafelé földolgozni, hogy vajon ennek miért lehetett az a megoldása? Csak már az is nagyon jó, hogy eljönnek az emberek a színházba, az meg hogy ők kezdjenek el gondolkodni, magukon munkálkodni, az elmarad, mert nem is tudják, hogy ez lenne a feladatuk. Azt hiszik, hogy jöttek szórakozni. És aztán már a ruhatárban elfelejtik az egészet. Nagyon erős hatásúnak kell lenni egy előadásnak, hogy a néző hazavigye magával.

Neked melyik volt a legutóbbi ilyen előadás?

Azt hiszem, az előadóestem Falcsik Mari verseiből. A címe is ez: Nő az időben.

Ott éreztem valamit. Hatott annyira, hogy még utána is dolgozzon az emberekben, hogy a teljességhez vigye őket közelebb.

Szerinted mi kell ahhoz, hogy a 21. században egy nő teljes életet tudjon élni?

Az biztos, hogy nem szabad bedőlni annak, amit sugallnak a médiák. Igazán különleges képessége van egy nőnek az otthonteremtésre. Van Ázsiában egy kis birodalom, a Bhutáni Királyság. A királyfi Angliában tanult 50 évvel ezelőtt. Nagyon-nagyon figyelt itt Európában, hogy mitől boldogok az emberek. Mert ő azt haza akarta vinni. Rájött arra, hogy a család rejti a megoldást. A jól működő családtól boldogok az emberek. És ezen elvek alapján egészen elképesztően építette országát. Egyetlen multicéget sem engedett be az országba. Kis családi gazdaságok vannak. Átvitte az országát a középkorból a 20. századba. Nem volt pénzforgalom, analfabétizmus uralkodott. Erre ő iskolát csinált a palotából, minden családi gazdaságban van számítógép, kapcsolatban vannak a nagyvilággal. A gyógyszergyárakat sem engedte be, saját homeopátiás gyógyszereket készítenek a saját gyárukban. A villamosenergiát is maguk állítják elő. Természetvédelmi területeket is létrehoztak, csak azért képesek lebontani magasfeszültségű vezetékeket, mert ott van egy ritka fajú madárnak a vonulóterülete. És 50 évvel ezelőtt kiröhögték. Mindenki azt mondta, megőrült. És mostanra teljesen önállóan tud működni. Nem függ senkitől, nem kapcsolódott rá „a hálózatra". Én is azt gondolom, hogy nagyon fontos a család. És hogy ez jól működjön, nyilván kettőn múlik, de az anya személye igen fontos. Ez tudomány. Nem úgy van, hogy szerelmes vagyok, férjhez megyek, gyerekeim lesznek, hú, de boldogok leszünk. Ez egy nagyon komoly szellemi-fizikai-érzelmi erőt igénybevevő feladat. A nők privilégiuma, a nők tudománya. A hivatás is fontos, mert attól, hogy férjem van, meg gyerekeim vannak, még nekem is lennem kell. Az rossz felfogás, hogy minden mindegy, csak a gyerekeimnek legyen jó. Nem, nekem is jól kell érezni magam, és ha ehhez hozzátartozik, hogy én hivatásszerűen szeretnék foglalkozni valamivel, akkor igenis csinálni kell, nem szabad kihagyni. Hagyni kell, hogy kiteljesedjek én is a családdal együtt. Van, amikor az egyiket, és van, amikor a másikat kell erősíteni. Az is feladat, hogy megtalálja az egyensúlyt, a harmóniát, amitől működni tud az egész. Ha ezt egy nő jól csinálja, akkor igazán büszke lehet arra, hogy ő nő. Ebben igazán megélheti a nőiségét.

Ha három szóban jellemezni kellene magadat, mit mondanál?

Nem tudom. Ez kevésbé jó kérdés (nevetünk.) Olyan három szó van, ami felé igyekszem, de még nem merem mondani őket. Igaz, hiteles és őszinte módon szeretném élni az életemet. Ez nagyon sokszor nem sikerül még.

Ez viszont nagyon jó válasz. (ismét nevetünk magunkon.)

De azt bátran merem mondani, hogy kíváncsi vagyok. Ez biztos. És még mindig bizalommal teli és idealista. Nem akarom magamból elengedni ezt a tulajdonságot, ezt a hozzáállást a világhoz. De ez egyre nehezebb. Egyre nehezebb őrizni a gyermeket magamban: a nyitottságot, tisztaságot, szeretni vágyást és szeretni hívást. Az ott van most is, csak az ember egy csomó mindennel elfedi, talán védelmi okokból is.

Anna, mit gondolsz, mi tart össze két embert? Te huszonegy éve vagy együtt a pároddal. Azt mondod, kíváncsi vagy és bizalommal teli, de mitől működik még?

Az - akárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgot - mindenképpen nagy előny, hogy ő a gyermekeim apja. Ebben a mondatban nagyon sok másik mondat is benne van. Az a végtelen bizalom, nyitottság és tisztelet, amivel ő megajándékozott a kapcsolatunk elején, nagyon erős tőke, amiből nagyon sokat lehet elvenni. Biztosíték, hogy nagyon sok mindent kibír a kapcsolatunk. Igyekszünk és mindig igyekeztünk őszinték lenni, még akkor is, ha fájdalmat okoztunk vele. Nem akartuk birtokolni egymást. Az a szabadság, ami egy kapcsolatban meglehet, az megvolt és ma is megvan. Ennek élvezzük a nehézségeit is. S azt is tudni kell, hogy egy kapcsolatnak és az ember életkorainak is megvannak a hullámai. Mintha egy elvarázsolt kastélyban járnál, és minden ajtó mögött újabb és újabb feladványok lennének. És amikor azt gondolod, hogy megoldottad, kinyílik egy újabb ajtó. Ilyennek érzem az emberi életet is. Egy kapcsolat is ilyen. A kapcsolat is akkor jó, ha egy energiagömb. De ezt működtetni kell. Mint a kályha, akkor ad meleget, ha raksz rá. És ezt sosem szabad elfelejteni. De ezt MI tudjuk, csak néha kimegy az eszünkből. Vannak kimondatlan szabályok, határok, melyeket lehet tágítani és szűkíteni, de be kell őket tartani. Ilyeneket tanultam én meg a huszonegy év alatt. És azt hiszem, a párom nagyon jó tanító volt.

Tudod, olyan paradox dolog ez, mert minden okos könyv azzal indít, hogy ne akard megváltoztatni a partneredet. Ez hülyeség. Hiszen a változás maga az élet. A változás magától értetődő mindenki életében. Változik magától. De ebben miért ne segítenék neki? Azért vagyunk, hogy tükröt tartsunk a másiknak. Alapvető vágyam,

hogy fejlődjek. Vele együtt. Egyetlen olyan hozzátartozóm, akit én választottam. A gyerekeimet sem én. Csak a társamat. Ez a legfontosabb kapcsolat az életemben. Szeretem nagyon azt a mondást, hogy „a gyerek a legbecsesebb vendég a házban". Vendég - őket el kell egyszer engedni. A kapcsolat szerintem nem akkor működik jól, ha kiegészítjük egymást, hanem ha én vagyok egész. Nincs szükségem támaszra. És ő is önmagában egész. És mi ketten egymás mellett. Nem alatt és fölött, hanem egymás mellett tudjuk egymást erősíteni.

Ha üzenned kellene a jövő nőinek, mit mondanál?

Hogy a legfontosabb a szeretet. Tanuljanak meg szeretni, és tanítsák meg a gyerekeiket is szeretni. A legnehezebb dolog a világon.

És a legszebb is.

Igen. Nehéz és szép. És ettől jó.