„Földön állni, de a csillagokat célozni!"

Czetter Nikolett és Lenk Gyopárka

Beszélgetés Jókai Annával

Jókai Anna 1966-tól publikál. Novellákat, regényeket ír. 1986-89-ig az Írószövetség alelnöke. Nemcsak az olvasóközönség, hanem a kritika is hamar felfigyelt arra a kíméletlenül őszinte hangra és morális elkötelezettségre, amely pályakezdése óta jellemzi az írónőt. Elismerései között Kossuth-díj (1994), Magyar Művészetért-díj (2000) a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2002) is szerepel. Elnöke a Klebelsberg Kuno Emlékbizottságnak, valamint a Brunszvik Teréz Alapítványnak. 1999-2006-ig a Nemzeti Kegyeleti Bizottság vezetője.

Van-e, volt-e olyan példaképe, aki meghatározó volt az életében ?

Én kicsit rendhagyóan gondolkodom erről. Nagyon ritkán van csak egyetlen példakép az ember életében. Több ember követendő tulajdonságaiból alakul ki bennünk a példakép. Kiből-kiből egy tulajdonságot szerettem volna magamévá tenni, de kifejezetten egy példaképem nem volt.

Tanár voltam hosszú ideig, és már akkor is úgy gondoltam, nem jó, ha a gyerekek elé csak egy embert állítunk, mert azt általában a gyerekek megutálják. Sok esetben a negatív példák is hatnak. Én magam is sokkal jobban emlékszem arra, amit nem szerettem gyermekkoromban, amilyen nem akartam lenni, és arra mindig nagyon ügyeltem az életemben, nehogy azt az utat kövessem.

Hogyan talált rá a Jézushoz vezető útra?

Abszolút hívő ember vagyok, amit terjesztek is. Nagyon korán, már ötéves koromban úgy járkáltam a világban, hogy ellentétben voltam a környezettel, mert úgy éreztem, hogy a felnőttek világában nagyon sok az ellentmondás és a hazugság. De mindig azzal a biztos tudattal éltem, hogy nem létezik, hogy én a semmiből teremtettem, és ha egyszer az életem véget ér, akkor a semmibe fogok rohanni. Nagyon biztos és szilárd hitbeli tudatom volt. Polgári családban nevelkedtem, ahol a hit inkább formális volt. Igazi mély, misztikus tartalmakkal nem itatódott át. Én voltam az, aki a felnőttek számára mindig ijesztő és megválaszolhatatlan kérdéseket tettem fel arról, honnan jöttünk, hova megyünk, mi lesz velünk, mi Isten. E tekintetben rendkívüli módon érdeklődő gyerek voltam. Nagyon korán kezdtem el az írásaimban megfogalmazni az életem megfigyeléseit. Azt is tudtam, ha felnövök, fogok valamit mondani a világnak. Tizenhat évesen azonban úgy éreztem, hiába mondok én bármit, ennek a világnak nincs szüksége rá. Ekkor jött az a szinte kísértésszerű dolog, ami minden nő életében egyszer elérkezik, úgy éreztem, hogy lemaradok valamiről, ha nem élek úgy, mint a többi lány. Ekkor egy nagyon erős életfordulat következett, aminek eredményeképpen igen hamar férjhez mentem, született, hála Istennek, két gyermekem. Azért mondom, hogy hála Istennek, mert soha nem kellett magam család nélkülinek éreznem.

A tanárságot sem értem el azonnal, mert nem vettek fel az egyetemre arra hivatkozva, hogy a személyiségem a régi rendszerben alkalmas lett volna, de szocializmusban nem, mert nem látom elég rózsásnak a jövőt. (Ez igaz volt.) Majd 1956-ban kerültem be az egyetemre, utána kezdtem tanítani az általános iskolában. Magyar-történelem szakos tanár voltam, kétgyermekes családanya. Ekkor kezdtem újra írni, 33 évesen - úgy látszik, a krisztusi kor az én életemben is meghatározó.

Hogyan lehetett összeegyeztetni az írói pálya építését a két gyermek nevelésével?

Ez soha nem egyszerű. Azt tudom mondani a mai lányoknak is, ha úgy érzik, a világban olyat tudnak tenni, amire csak ők képesek, ne essenek abba a tévedésbe, hogy elhiszik: nem fognak hibát elkövetni. Erről írtam is egy regényt, melynek címe A feladat. Mindig azt éreztem, hogy a nők ebben a témakörben szeretnek hazudni. Ha megjelenik egy riporter, aki interjút akar készíteni, és felteszi ezt a kérdést, nagyon sokszor ezek a híres asszonyok hazudnak egy szép nagyot. Úgy gondolják, elvárja a társadalom, hogy ott legyenek a szülői értekezleten, felvarrják a leszakadt gombokat, a férjet is elővonszolják, aki szintén elmondja, hogy milyen csodálatos a felesége, aki kiváló szerelmi partner, aki mindig mosolyog, társadalmi munkát is végez éjjelnappal, és természetesen kozmetikushoz is jár: s íme, a tökéletes, ideális asszony. Ebből az következeik, hogy ezt elolvassa hárommillió magyar nő, és megüti a guta, mert ennek nem tud megfelelni, hiszen úgy érzi, hogy mindennek tizedétől az ő élete összeroppanna. De elolvassa hárommillió magyar férfi is, és őket is megüti a guta, mert összehasonlítja saját élete párjával, lányával, anyjával...!

Ez olyan társadalmi hazugság, amit le kell bontani. Természetesnek tartom, hogy akár férfi, akár nő legyen, aki nagy hivatásra adta a fejét, és megáldotta Isten tehetséggel, azt kamatoztatni kell. Ott van az Evangéliumban is, hogy a gyertyát sem rakják véka alá, hanem olyan helyre, ahol világít. Azt a biológiai, erkölcsi létfeladatot is természetesnek tartom, ami egy-egy nemhez kötött. Nem tudom helyeselni azt a női mentalitást, amely úgy csinál nagy pályát, hogy közben szántszándékkal nem szül gyereket. Előttünk a krisztusi példa: a hegyre a kereszttel együtt kell felmenni, nem lehet a hegy alján letenni, és könnyedén felszaladni. Meg kell tanulnia a magyar nőknek, mi a fontos, és mi nem.

Hogyan lehet összeegyeztetni a női feladatokat a hivatással járó gondokkal?

Ma nagy divat az úgynevezett önmegvalósítás. Ez kétféle lehet, amelyik közül az egyik hamis: mikor az önzésére, az egójára támaszkodva mindenki mást letipor,

hogy ő önmagát megvalósítsa. De ilyenkor az ember nem önmagát valósítja meg, hanem a benne lévő rosszabbik énjét. Az igazi önmegvalósítás az, ha valaki felismeri önmaga képességeit, és úgy halad, hogy ne zárjon ki az életéből mást, amit összefoglaló néven úgy nevezünk, hogy párválasztás vagy család. Azt viszont tudomásul kell venni, hogy a családtagokra is hárul feladat. Én nem vagyok annak a családeszménynek a híve, hogy mindent a nő csinál, hogy esetleg ő a központ, aki mindenkit összetart. Ez egy nő- és emberellenes szempont. Olyan párt kell választani, aki természetesnek tartja, hogy ő is osztozik azokon a feladatokon, melyek a családban vannak. Ha egy nő átáll a teremtés oldalára, ugyanannyit kell a férfinak vállalnia a megtartás oldalán. Az egyensúly megtartása miatt. Ha a nő kivonja magát ez alól, akkor megdől a teremtés egyensúlya. Ha száz forrásból is fakad az éltető víz, ha nincs edény, amely felfogja, akkor a vizet beissza a föld, vége a teremtésnek. Az egyensúly férfi és nő között nem alárendelt, mindkettő egymást feltételezi. A megtartást pedig szeretetből, és nem áldozatból kell vállalni. A gyerekeket pedig igenis világra kell hozni! Ezt minden fiatalnak elmondom, hiszen ha igazak a számok, a század közepére már csak hét és fél millió magyar ember lesz az országban. Annak a földnek a szeretete is megnyilvánul az előző gondolatmenetben, ahová Isten minket helyezett. Ebben a tekintetben én feltétlenül gyerekpárti vagyok.

Hogy látja, merre van a kiút, min kellene változtatni?

Főként a mentalitáson. Nem szabad beugrani annak az álságos nézetnek, ami ma hódít. Azt szokták mondani, hogy tulajdonképpen minden viszonylagos, például az erkölcs is. De így nincs mibe kapaszkodnunk. A világban vannak örök értékek, amelyeket komolyan kell venni. Ez nem azt jelenti, hogy az mindig változatlan és moccanatlan, hanem gazdagítható, árnyalható, de elvetni nem szabad. Ma a világban úgy vetnek el minden emberi értéket, hogy relatívvá teszik. Kezdik kiirtani a fiatalok szívéből az igazi szerelem fogalmát. A teremtés legcsodálatosabb és legravaszabb ajándéka a szerelem. Azért ravasz, mert ezzel teszi könnyebbé az emberiségnek, hogy ne pusztuljon el, hogy szeretni jó. Ez testi-lelki-szellemi egybetartozást jelent, amelyet manapság egyre inkább kezdenek irtani, és maradnak a könnyed testi vonzalmak, melyek már-már csak puszta kémiai folyamatnak tüntetik fel a két nem egymáshoz való vonzódását. Ebből rengeteg baj származik, mert ugyanakkor a női lélekből nem lehet kiölni azt a vágyat, hogy valakit szeressen. Biztos, hogy a mai nőben is megvan, hogy vár arra az emberre, aki neki jön. A várakozás nagyon nehéz, és borzasztó fájdalom, ha nem jön, de ezt mégsem lehet kicserélni ócska kalandokkal, mert akkor csak még rosszabb lesz. Krisztus egyik üzenete a férfi-női kapcsolatra erőteljesen igaz: „egymás terhét hordozzátok".

Nem szabad ugyanakkor azt gondolni, hogy ez a szövetség az utolsó pillanatig egy lampionos kerti ünnepség lesz. Családban élni nagyon nehéz, nagyon sok alkalmazkodással jár, sok mindent oda kell adni és el kell venni. De mégis, ha közösek a célok, akkor nagyon sok értelme és szépsége van.

Az ember felelőssége, hogy jót tegyen a világban, és okosabban távozzon, mint ahogy Isten útra engedte. A szeretet az, ami megtartja a világot.

Hogyan tudta műveiben megjeleníteni ezt a fajta teremtő szeretetet?

Szinte minden kötetem emberi vívódásokról szól. Fiataloknak szoktam ajánlani egy korai regényemet, a Tartozik és követelt, amely két ellentétes jellemű ember házasságának a története azzal együtt, hogy milyen csapdái vannak, illetve a Jákob lajtorjáját, amely azt beszéli el, hogy milyen nehéz egy rontott kapcsolat után új kapcsolatot kialakítani. A Ne féljetek! pedig arról szól, hogy az érzelmeit és a múltját a haláláig viszi az ember. Én ezt tudom mondani a világról, és azt, hogy amikor az ember dolgozik, nem kerül előtérbe, hogy nő vagy férfi. Emberközpontúságra kell törekedni. Azért vagyunk ebben a világban, hogy átlelkesítsük, s bár fontos a matéria mint Isten teremtése, de tetteink okait mindig a spirituális szférában kell keresni. Nagyon fontos attitűd: földön állni, de a csillagokat célozni.

Ami számomra még nagyon lényeges, hogy amit az ember a szavaival kifejez, azt az életével hitelesíteni kell. Amit mondunk, azt tenni is kell, és amit gondolunk, azt bátran mondjuk is ki.

Van különbség női és férfi író vagy irodalom között?

Szerintem nincs. Sőt, amikor az ember alkot, nem kerül előtérbe, hogy nő vagy férfi. Én abban hiszek, hogy emberközpontú irodalmat kell létrehozni. Amely könyvből hamar kiderül, hogy csak nő írhatta, akkor az általában rossz könyv. Az én egyik kötetem, melyet a múlt rendszerben majdnem betiltottak, a Napok című, melyben akkor még fiatal nőként egy férfi tudatába helyezkedtem bele. Mikor az ember ír, a másik nemet is át kell élnie. Mindig az volt fontos számomra, hogy amit írok, valami újat hozzon a világnak!